Több pénz, kevesebb szolgáltatás vagy nagyobb hatékonyság

2012. augusztus 23. 08:08
Gorgiasz
Mandiner

Mi a három lehetséges megoldás a magyar egészségügy alapproblémájára?

 

Mi tehát az előző posztunkban felvezetett három lehetséges megoldás a magyar egészségügy alapproblémájára? Lehet bővíteni az egészségügyre fordított forrásokat, lehet csökkenteni a szolgáltatásokat, és végül lehet a hatékonyságot javítani, hogy a felhasznált pénzért több szolgáltatást kapjunk.

Több pénzt legkönnyebb a kormánytól kérni. Ezen ügyködik folyamatosan az egészségügyi szakma szinte egésze, és ennek áll ellent folyamatosan a mindenkori kormány. Sőt, az egészségügyet a hiánycsökkentés egyik fő terepének tekintik, Gyurcsány alatt és most is ezen a területen sikerült legjobban csökkenteni a kiadásokat. Lehet még pénzt kérni a lakosságtól is valamilyen hozzájárulás vagy díj, illetve ehhez kapcsolódó kiegészítő biztosítás formájában. Franciaországban például az ellátásnak csak kb. 70%-át fizeti az állami biztosító, a maradék fedezésére lehet kötni kiegészítő biztosítást, és még ekkor is fizetni kell egy kis vizitdíjat. Magyarországon a szociális népszavazás után erősen kérdéses, hogy ennek a megoldásnak mennyi realitása van.

A másik út a szolgáltatások csökkentése. Ennek egyik formája a biztosító által fizetett szolgáltatási csomag szűkítése, magyarán bizonyos ellátásokat, amiket korábban kifizetett az OEP, a jövőben nem fog. Elméletileg ez sem teljesen ésszerűtlen dolog. Vannak elemzési módszerek, amivel az egyes kezelések hatékonyságát lehet vizsgálni. Ilyen például a QALY, ami azt nézi, hogy a kezeléssel mennyi és milyen minőségű életévet nyer a beteg. Ez alapján egy fiatal nőnél a mellrák korai kiszűrésének igen magas a hatékonysága, míg egy idős ember gyógyfürdőjének igen alacsony. Egy efféle elemzéssel meg lehetne mondani, hogy mire nem szabadna költeni, mire kellene, esetleg mire kéne a mainál is többet. Mondanom se kell, hogy a szolgáltatáscsomag kurtításának Magyarországon nincs sok esélye. Eleve beleütközünk abba a problémába, hogy nincs pontosan meghatározva, mi van benne az OEP-es biztosítási csomagunkban, de ha túllépünk ezen az apróságon, a kurtítás előreláthatólag éppen azokat érintené legjobban, akik ma a legaktívabb szavazóréteget adják a választásokon, ezért politikailag semmiképpen sem hatékony eljárás.

A szolgáltatás egyfajta csökkentése az is, ha olcsóbb megoldásokkal vagy a várólisták növelésével a szolgáltatás minőségét rontjuk. A várólisták alkalmazása bizonyos mértékben szintén nem ördögtől való dolog. Szinte mindenhol alkalmazzák, mert jobban ütemezhetővé teszi az ellátást és egyfajta szűrőként is szolgál. Valódi megtakarítással viszont csak akkor jár, ha folyamatosan nő a lista, a várakozó beteg zsebből kifizeti valahol a kezelést, vagy a beteg közben magától meggyógyul, esetleg meghal.
Végül tehát elérkezünk oda, hogy csak a hatékonyság javításával lehet az egészségügy problémáit megoldani. Ennek egyik módját próbálta meg Molnár Lajos, mikor a szabadpiaci verseny felé akarta eltolni az egészségügyet. A piaci verseny valóban hatékonyságra kényszeríti a vállalatokat. Ha nem tudsz elég hatékonyan termelni vagy szolgáltatni, gyorsan lemaradsz a versenyben. A fő probléma ezzel, hogy az egészségügyben nem igazán adottak azok az alapvető feltételek, amik egy jól működő piaci versenyt lehetővé tennének (lásd a tökéletes piac tulajdonságait). Ahol piaci egészségügy van, ott is csak részben működik piaci alapokon, és vagy nagyon rossz hatékonyságú (USA), vagy nagyon pontosan és jól szabályozott (Hollandia). Az egész kialakításának, kiigazításainak és fenntartásának költsége messze meghaladja azt a hatékonyságjavulást, amit elérhetünk vele. Ráadásul a hazai helyzetet ismerve az egész nagyon gyorsan valamilyen combos politikai mutyiba torkollana.

Most Szócska Miklós az ellenkező irányba indult el. Egy erős központi irányítással próbálják átszervezni az egész rendszert, hogy az hatékonyabban működjön. Először a kórházak államosítását lépték meg, ami önmagában nem jelent túl sokat (el lehet vitatkozni az előnyökről és hátrányokról, de komoly hatása nincs), viszont lehetővé teszi, hogy a helyi lobbi kikerülésével hozzanak meg hatékonyságjavító intézkedéseket. Most tartunk ott, hogy az ellátásokat átszervezik, központosítják, bizonyos helyeken megszüntetik, máshol meg fejlesztik. Ezzel már valódi hatékonyságnövelés érhető el, ha jól csinálják. Ha kevesebb helyen, kevesebb emberrel, kevesebb eszközzel tudják biztosítani ugyanazt az ellátást, akkor ezzel költséget lehet csökkenteni, sőt a minőség is javulhat. Igaz, hogy a betegeknek többet kell utazni, de az egész rendszer fenntarthatósága szempontjából nagy előrelépés lehet. Már ha tényleg jól csinálják.

A másik csodafegyver, amit sokat emlegetnek, a központi beszerzések bevezetése. A nagy vevők mindig jobb áron kapják meg a dolgokat, mert nagy tételeknél a beszállítók hajlamosabbak engedni az árból. Ennek a módszernek az eredményességével kapcsolatban azonban kételyeim vannak. A kisebb vagy rosszul vezetett kórházak esetében valóban jelentős árcsökkenés érhető el a központi beszerzéssel, de a nagyok valószínűleg már most is lealkudott árakon szereznek be mindent. Nem mondom, hogy nem számít a központi beszerzéssel elérhető árcsökkenés, de nem ez fogja kihúzni az egészségügyet a kátyúból.

Sorozatunk harmadik, befejező részében tovább boncolgatjuk az egészségügyi kormányzat lépéseit, az azokban rejlő veszélyeket, és kitérünk a magán-egészségügy jelentőségére és lehetőségeire is.

 

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/40329