Gellért Ádám: Nincs magyar Zuroffunk

 

Igen, valóban ezt állítom, s mindezeket korabeli magyar közigazgatási dokumentumokra, a háború után magyar és szlovák népbírósági eljárásokban felvett vallomásokra, valamint az 1996-1997-es kanadai eljárásban született iratokra alapozom. Átnéztem a kassai területi levéltárban található kassai rendőrkapitányság iratait, a városi levéltárban pedig a kassai polgármesteri hivatal iratait. A magyar népbírósági iratok közül pedig a Csatáry felettesével, valamint Kassa polgármesterével kapcsolatos iratokat. Mindezek alapján tartottunk egy nemzetközi sajtótájékoztatót a Holokauszt Emlékközpontban, aminek az volt a célja, hogy a nagyközönség számára is érthető módon bemutassuk a kassai gettósítást és deportálást. 

 

 

Sosem állítottam, hogy háborús bűnöket követett volna el. Még a csehszlovák népbíróság sem ezért ítélte el. Ahogy az ilyen ügyekkel kapcsolatban már többször kifejtettem, itt is azt vallom, hogy először gyűjtsük össze a korabeli dokumentumokat, tegyük lehetővé, hogy azokat minél többen megismerjék, s majd utána ráérünk a jogi minősítésre. Az volt a célom, hogy elkerüljük azokat az információhiányos helyzeteket, amik például a Képíró- vagy a Biszku-ügyben előálltak. Sem a feljelentés, sem az alapjául szolgáló dokumentumok nem ismertek. Az említett Csatáry-interjún kívül más információ nem nagyon állt rendelkezésre. Ahogy Biszku esetében is, Csatáry esetében is utána kell járni, hogy pontosan mi történt, mi volt a történelmi kontextus, mi történt Kassán 1944. április–júniusában, s végül, hogy mi volt Csatáry szerepe mindebben. Éppen ezért kulcsfontosságúak azok a korabeli iratok, amiket megtaláltam a kassai levéltárban: ezeken Csatáry László sajátkezű aláírása szerepel, mint „gettóparancsnok”.

 

 

Mivel nem sok információ szivárog ki ezekben az ügyekben, ezek a dokumentumok kontrollszerepet játszhatnak bármilyen ügyészi döntés felett. De olvasva a blogbejegyzéseket, kommenteket és újságcikkeket, elsősorban józanságot visznek a közéleti vitákba. Abban bízom, hogy megismerve a korabeli dokumentumokat, tanúvallomásokat – tehát az elsődleges tényeket –, mindenki egy kicsit elgondolkozik, mielőtt tollat, klaviatúrát ragad. Annak ellenére, hogy korábban rengeteg dokumentumot átnéztem, Biszku Béláról sem jelentettem ki, hogy „bűnös”, vagy „nem bűnös” – csupán annyit, hogy felelősségre vonását a magyar államnak vizsgálnia kell. Csatáry László esetében már megtörtént az első két gyanúsítotti kihallgatás. Az ügyészség feladata lesz, hogy eldöntse, hogy vádat emel-e vagy sem. A dokumentumok ismeretében pedig mindenki eldöntheti majd, hogy miként is döntött az ügyészség. 

 

 

 

 

Nem, jóval előbb. Rögtön azután, hogy áprilisban megjelent a Simon Wiesenthal Központ éves jelentése, amelynek első helyén Csatáry állt. A Képíró- és a Biszku-ügy tanulságaival felvértezve azonnal tudtam, hogy ebben az esetben rögtön be kell költözni a levéltárakba és meg kell nézni az eredeti dokumentumokat. Ezzel párhuzamosan tudtam meg a Sme szlovák napilap cikkéből, hogy három és fél hónapjába került az ügyészségnek és a szlovák hatóságoknak, hogy Csatáry 1948-as, hatvan oldalas népbírósági aktáját Kassáról Budapestre szállítsák, és további két hónapba, hogy azt lefordítsák. Ezt egy kicsit sokalltam: nekem egy e-mailbe, egy 20 eurós Budapest–Kassa vonatjegybe került mindezt beszerezni. A gettóparancsnoki iratok megtalálása ennél kicsit nehezebb volt, kb. tízezer oldalt kellett átnézni, mire rájuk bukkantam.

 

 

Teljesen, ahogy eddig mindig. Magánemberként folytattam a kutatást, de a Holokauszt Emlékközpont finanszírozta a kiutazás és a szállás költségeit. A Csatáry-ügy kiváló példája lehetett volna annak, legalábbis április és július között, hogy a történészszakma feltárja a kassai eseményeket, illetve Csatáry László szerepét. Még 2011 októberében volt egy kirendelt történész szaktanácsadó, Zinner Tibor professzor személyében, aki szakvéleményt adott az ügyészségnek. Ám ez az ügy októbertől júliusig a nagyközönség számára láthatatlan volt, nem igazán lehetett tudni, hogy mi történik. A teljes magyar média hallgatott, senkit sem érdekelt az ügy, én is a szlovák újságokból tájékozódtam. Egy nagyon erős nemzetközi botrány kellett júliusban, hogy beinduljon az ügy. Jelzem, nem egy magyar (oknyomozó) újságíró, hanem egy brit bulvárlap „talált rá” Csatáryra. Zárójelben jegyzem meg, hogy a júliusi, gyors ügyészi gyanúsítás alapját azok a magyar levéltárakban található iratok képezték, amik már hónapok óta megvoltak az ügyészségnek.

 

 

A különböző titulusoknak szerintem pusztán formális jelentőségük van. Persze jelzik, hogy ki hol helyezkedett el a ranglétrán, de a betöltött funkció mellett mindig a valós cselekedeteket kell nézni. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az ország március 19-i német megszállása után rengeteg embert leváltottak, és elhatározás született attól, hogy „m. kir. kormány az országot rövid időn belül megtisztítja a zsidóktól”. Kassán röpke két és fél hónap alatt zajlott le a zsidók teljes kifosztása, téglagyárba zárása és deportálása. 1944. április második hetében kezdődött meg az Abaúj-Torna megyei zsidók Kassára történő koncentrálása, az utolsó, kassai zsidókat szállító transzport pedig június 2-án hagyta el a várost. A gettósítás április 21-én kezdődött meg. Itt csupán ezer-kétezer embert helyeztek el, köztük azokat, akik maguk is ott laktak, illetve akiket a gettóban dolgoztattak. A gettóparancsnok Csatáry László volt. Körülbelül tízezer embert a Kassa délnyugati részén található Jakab téglagyárban zsúfoltak össze. Miután május 12-én Munkácson döntés született a deportálások megindításáról, május 13-15 között a gettót is bezárták, és a lakóit átterelték a téglagyár területére. Ezzel párhuzamosan nevezték ki Csatáryt a téglagyár egyik szárnyának parancsnokává – ezt gyanúsítotti, későbbi túlélői és úgymond pártatlannak tekinthető, kassai polgárok tanúvallomásai alapján lehet megállapítani. 

 

 

Hivatalos eljárásban, közokiratba, illetve bírósági tárgyalási jegyzőkönyvbe foglalt tanúvallomásokról beszélünk. A borzalmakat megjárt túlélők egy-másfél évvel a történtek után tették meg vallomásaikat az akkori nyomozóhatóság előtt, majd mindezt megerősítették a népbírósági tárgyaláson is. A vallomások két magyarországi eljárásban születtek: a Kassa akkori rendőrkapitányával, Horváth Györggyel, illetve az akkori polgármesterrel, Pohl Sándorral szembeni eljárásokban. Valamint ott van az 1948-as csehszlovák eljárás is, léteznek az úgynevezett DEGOB-jegyzőkönyvek, amiket 1945-46-ban vettek fel Magyarországon, és egy kanadai eljárás 1996-97-ből, amikor a kanadai hatóságok megbízásából egy kassai ügyész 29 tanút hallgatott ki – ezek a tanúvallomások is terhelőek Csatáryra nézve. Csatáryval szemben hoztak egy halálos ítéletet Csehszlovákiában. Magyarországon – egyelőre úgy néz ki – nem ítélték el. Kiemelném, hogy nem sok olyan súlyos bűncselekményekkel gyanúsított ember van, akivel szemben van egy halálos ítélet, s akire egymástól függetlenül két másik országban is rendkívül terhelő vallomásokat tettek.

 

 

Ez 1948-ban, távollétében történt. Tizenegy tanút hallgattak ki a nyomozati szakaszban, és még hatot a tárgyaláson. A tanúk között voltak a koncentrációs táborokat megjárt, majd minden családtagjukat elvesztő személyek, illetve olyan kassai polgárok, akik tudtak Csatáry tevékenységéről. Főleg azt rótták fel neki, hogy kegyetlenkedett. Fontos hangsúlyozni, hogy távollétében történt az eljárás, a kirendelt védő nem tett fel kérdéseket a jegyzőkönyv alapján. Igazából az ilyen ügyekben nagyon nem is tud, mert fogalma sincs, hogy védence miként is védekezne. Az ítéletet, hiába volt jogszerű, így fenntartásokkal kell kezelni. Az ott felvett tanúvallomások azonban, illetve a tárgyaláson elhangzottak mindenképp felhasználhatók, akár egy mostani eljárás során is. 

 

 

Semmit sem szabad kritikátlanul kezelni. De mint említettem, három különböző országban lefolytatott négy eljárás anyaga áll rendelkezésre. Úgy gondolom, hogy amennyiben az ügyészség mindezeket beszerzi, megalapozott döntést fog tudni hozni a vádemelés kérdésében. Még csak a nyomozati szakaszban vagyunk, a történet elején járunk.

 

 

 

 

 

A legfelső szinten a Minisztertanács állt, élén Sztójay Dömével. A jogfosztó rendeleteket a Jaross-féle belügyminisztériumban és a miniszterelnökségen készítették. A rendeletek végrehajtásának részleteit különböző értekezleteken közölték a rendőri/csendőri és közigazgatási vezetőkkel. Április 12-én volt egy ilyen értekezlet Munkácson, ahol a kassai rendőrkapitányság képviseletében Horváth György volt jelen. A konkrét végrehajtással kapcsolatban minden városban ún. hármas bizottságok alakultak. Kassán Horváth György rendőrkapitány, Sárváry Jenő csendőr alezredes, és Schmidtziffen SS-százados voltak a tagjai. Ez a bizottság döntött a kassai gettósítással kapcsolatos legfőbb kérdésekben. A belügy és a hármas bizottságok között volt a munkácsi főhadiszállás, ahol Ferenczi László csendőr alezredes, a zsidókérdés magyarországi megoldásáért felelős összekötő tiszt adta ki és továbbította az utasításokat a bizottságoknak. Horváthnak és Sárvárynak tehát Munkáccsal kellett egyeztetnie a főbb kérdésekben. Az utolsó előtti végrehajtási szinten voltak a gettó-, illetve a téglagyári parancsnokok, így Csatáry László rendőr fogalmazó is. Az utolsó szinten pedig azok a rendőrök, csendőrök, akik a gettózást és a bevagonírozást közvetlenül végezték.

 

 

A kisember számára Csatáry volt látható, hozzá kellett fordulni apró-cseprő ügyekben. A hármas bizottsághoz nagyrészt a gettó- vagy téglagyári parancsnokokon keresztül érkeztek be az ügyek. Csatáry volt az, aki alárendeltjeivel a parancsokat végrehajtatta. Az ő nevével jelentek meg a gettóparancsok. A formális titulusnál azonban jóval több lehet Csatáry rovásán. A tanúk egyöntetűen kegyetlen embernek írják le. Gáti Anna, akit az utolsó transzporttal szállítottak el, így emlékszik: „A bevagonírozást Csatáry irányította. Jókorákat rúgott azokba, akik nem bírtak felszállni. Egy orvos, Jónap Sámuel megkérdezte tőle, nem lehetne-e az idős, beteg embereknek priccseket betenni. Azt felelte neki: »Dögöljenek meg mind ahányan vannak!«.” Csatáry felettese mindezt a következőkkel  egészítette ki 1946-os vallomásában: „a táborba szállítást Csatáry, a táborban az átvételt és nyilvántartásba vételt dr. Bíró, a tábor őrzését, rendben tartását és az összes táborral összefüggő ügyeket Vidaházy László, később Szoó Tibor r. felügyelő, az elszállítandók kijelölését s a csendőrségnek átadását, s összes a transzporttal összefüggő munkálatokat Csatáry fogalmazó végezte”. 

 

Valóban, sokan nyugdíjaztatták magukat, vagy az áthelyezésüket kérték, vagy egyszerűen lemondtak. Csak egy példa arra, mennyire nem bíztak a kassai rendőrségben: a rendőrök adták a téglagyár első védelmi gyűrűjét. Felsőbb parancsra azonban létrehoztak egy második, csendőrökből álló védelmi gyűrűt, mert attól féltek, hogy az odavalósi rendőrök, ismervén a kassai zsidókat, különböző kedvezményeket fognak nekik biztosítani. Egy dokumentum bizonyítja például, hogy Csatáry azért váltotta le az őrséget ellátó egyik próbarendőrt, mert az nem vizsgálta át megfelelően a zsidótanács két, gettóba visszaérkező tagját. 

 

 

 

 

Nem voltunk ott 1944-ben, de a dokumentumokból nem derül ki, hogy szabotált, vagy mentette a zsidókat. Egyébként minden elképzelhető, legtöbbször semmi sem fekete-fehér. Az viszont tény, hogy az összes ellene folyó eljárásban kegyetlen, ostorral járó embernek írták le. 

 

 

Nagyon fontos, hogy ezt tisztába tegyük: először is, nem tudjuk, milyen vallomásokat tártak elé. Megnéztem, honnan származhat az ügyvéd által említett, fekete ruhára utaló kijelentés. A Felvidék.ma internetes kiadásában jelent meg egy cikk, amiben Salamon Edit, egy 88 éves Kassán élő túlélő hölgy azt nyilatkozta, hogy őt Mengelére emlékeztette Csatáry László. Ebben a Mengele-Csatáry kontextusban említette a fekete egyenruhát. Egyetlen olyan más tanúvallomásban sem tudok, ahol fekete egyenruhásként írták volna le Csatáryt. Ugyan ügyes védői húzásnak tartom, de más tanúvallomásokban nem található ilyen.

 

 

Két dologgal gyanúsították meg egyelőre: nem engedett szellőzőnyílásokat vágatni a marhavagonokba, illetve, hogy kegyetlenkedett a téglagyári bentlakókkal. A tanúvallomásokból több olyan eset látszik igazolhatónak – a csehszlovák eljárásban például egy ilyen konkrétan eset szerepelt –, amikor parancsot adott kínzásra, illetve amikor ő korbácsol, vagy korbácsoltat meg valakiket. Amit azonban szerintem az ügyészségnek kiemelten kéne vizsgálnia, az az, hogy emberek törvénytelen kínzásának minősülhet-e, hogy Csatáry tevékenyen részt vett emberek ezreinek személyi szabadságtól való megfosztásában, embertelen körülmények között tartásában és bevagonírozásában. A gyanúsítás jogi alapját a Btk. 165. §-a, egyéb háborús bűncselekmény képezi.

 

 

Kicsit cinikusnak kell lenni, hogy mindezt „adminisztratív munkának” nevezzük. Vannak olyan dokumentumaim, amelyek szerint Csatáry mind a deportálások előtt és végeztével is rendes rendőri munkát végzett. Valóban kihallgatott embereket, vagy részt vett például egy kassai párt irodájának bezáratásában. De olvastam olyan jegyzőkönyveket is, amelyekben nyilas pártszolgálatosnak írták le. Pohl Sándor, Kassa polgármestere azt nyilatkozta, hogy őt személyesen Csatáry László, mint nyilas tartóztatta le 1944. október 15-én. Szlovákiában, ha jól tudom, az 1944. október 15-e utáni időszakban történtek miatt tettek Csatáryval szemben feljelentést. Van egy mára híressé vált történet, amit a Csatáry ellen 1944. novemberben (sikertelen) merényletet elkövető Zsurovsky Zoltán lányától ismerünk. A hölgy az meséli el, hogy Csatáry miként adta át apját a Gestapónak. Ezt a történetet a Csatáryval szemben hozott csehszlovák ítéletben is megemlítik. Gyűlnek azok a visszaemlékezések, amik arra mutatnak, hogy Csatáry nem egy hétköznapi ember volt – és akkor finoman fogalmaztam.

 

 

Amikor közeledett a front, kiürítették Kassát, és valószínűleg ő is nyugatra menekült. Ám erről semmi biztosat nem tudunk, senki sem kérdezte meg tőle, mit csinált, hol bujkált. Később a francia megszállási zónából érkezett a kanadai Halifaxbe 1949 elején.

 

 

Ismét, sem a szaktanácsadó véleménye, sem az ügyészség határozata nem nyilvános. A sajtószóvivő nyilatkozatát ismerjük, ám abból nem tudunk meg sokat. Hátterül: Efraim Zuroff még július elején jelentette be, hogy átadta az ügyészségnek annak az idős ausztrál hölgynek az elérhetőségeit, aki szerint Csatáry deportáltatta munkaszolgálatos hozzátartozóit 1941 nyarán. A sajtóból azt tudjuk, hogy az ügyészség két indokra hivatkozva szüntette meg az eljárást. Az egyik, hogy Csatáry 1941-ben Kecskeméten szolgált, így nem lehetett Kassán. A másik pedig, hogy „rendezetlen állampolgárságú” illetve „hontalan” személyek nem lehettek munkaszolgálatosok. Három éve kutatom az 1941-es deportálások történetét, és egy éve vezetem – társadalmi munkában – a Holokauszt Emlékközpontban a témával foglalkozó kutatócsoportot. Összegyűjtöttem a témában fellelhető majd' minden iratot. A birtokomban vannak olyan parancsok, amelyek feketén-fehéren előírják a „hontalan” munkaszolgálatosok leszerelését és deportálását. A parancs kiadója pedig nem más, mint a kassai VIII. honvéd hadtest parancsnoksága. Több száz nevet tartalmazó listáim vannak, amelyek felsorolják a munkaszolgálatosok már Ukrajnába deportált családtagjait és megnevezik a deportálandó munkaszolgálatosokat is. Azt pedig, hogy Csatáry hol tartózkodott, egy évente (!) frissített Magyarország tiszti névtára alapján állapították meg. 

 

 

Fokozzam? Az ügyészség mindezek miatt még csak meg sem kereste a tanút. A nyomozást lezárták, Zuroffnak pedig nincs panasztételi joga, mert egy Be. módosítás alapján nem élhet panasszal a nem sértett feljelentő. Úgy látom, hogy a nyomozás ebben az ügyben nagyon formálisra sikeredett. 

 

 

Az egész történet nagyon jól mutatja, hogyan nem működik a magyar államigazgatás. Ha egy ilyen eset megtörténik, átfogó belső vizsgálatnak kellett volna kezdődnie az ügyészségnél, valamint a két érintett minisztériumban, a belügyben és a külügyben, hogy kiderüljön, miként eshetett meg, hogy ez az ember Magyarországra hazatérhetett, és semmi bántódás nem érte.

 

 

 

Ez a tanulmány a magyar csendőrséget, illetve rendőrséget szabályozó akkori jogszabályi hátterét vizsgálta. Csatáry tevékenységére nem tért ki. A dolog rendkívül érdekes: 1996. november 1-jén megindul egy állampolgárságtól való megfosztási eljárás Kanadában. Ezt követően 1997 júliusára tűzik ki az eljárás gerincéül szolgáló tárgyalássorozatot. A kanadai sajtó majd' egy éven keresztül ezzel az üggyel van tele. Az ottani lapok szerint Magyarországra és Szlovákiába is érkeztek volna kanadai ügyészek 1997 júliusában, hogy tanúkat hallgassanak ki. Július közepén azonban Csatáry jogi képviselőjén keresztül jelezte, hogy nem fogja cáfolni az ellene felhozott vádakat, hanem elfogadja a születendő döntést. Augusztusban ezért gyorsított eljárásban megfosztották őt állampolgárságától. 

 

 

A kanadai iratokat nem láttam, nem tudom, hogy az ügyészség beszerezte-e ezeket. Sajtóhírek szerint azt, hogy két bevagonírozásban aktívan részt vett, illetve hogy kegyetlenkedett. Az akkori őt képviselő ügyvéd annyit elismert egy hivatalos iratban, hogy Csatáry „korlátozott mértékben” részt vett a zsidók a gettóból téglagyárba történő beszállításában. A kanadai sajtó 1996-ban és 1997-ben tele volt Csatáry ügyével. Nem tudom elképzelni, hogy egy ilyen esetben az ottawai nagykövetség ne küldött volna rendszeres sajtófigyelőt az ügyről, vagy hogy ne foglalkozott volna-e ezzel a Külügyminisztérium. Nem is beszélve a magyar és kanadai ügyészi szervek közötti együttműködésről.

 

 

Egy magyar állampolgár által az akkor visszafoglalt magyar területen, magyar állampolgárokkal szemben elkövetett bűncselekményeiről van szó. Mi még ott sem tartunk, hogy a saját állampolgárainkkal szemben, Magyarországon történt bűncselekményekkel kapcsolatban eljárjunk. Kanadában legalább megtörtént egy feltáró vizsgálat. Semmi közük nem volt az ügyhöz azon kívül, hogy Csatáry hazudott, amikor kanadai állampolgárságért folyamodott. Azt se felejtsük el, hogy Kanada egyszer már végigvitt egy hosszadalmas és végül felmentéssel végződő büntetőeljárást az ún. Finta-ügyben. Ez az 1944-es Szegedről történő deportálásokat érintette. Abban az esetben hét évig, 1987-től 1994-ig zajlottak az események. 

 

 

Eddig a belügy nyilatkozott a Népszabadságban megjelent kérdéseimre. Állításuk szerint „a Belügyminisztérium és az irányítása alá tartozó szervek nagy valószínűséggel nem kaptak kanadai sajtófigyelőt”. Igazából nem is kellett volna, mert az MTI-ből is értesülhettek volna, több hír is megjelent a kanadai eljárásról 1996-1997-ben. De milyen információkkal rendelkezett a külügy? Milyen jelentéseket kapott az ottawai nagykövetségről? Még egy érdekes adalék: a Finta-ügyben a '90-es években kanadai ügyészek jöttek kihallgatni magyar tanúkat magyar bírók és ügyészek jelenlétében. Ezt akarták megismételni 1997-ben. A magyar ügyészség ne tudott volna Csatáryról? Az eddigi információk alapján nem tűnik valószínűnek. A belügy szerint egyébként Csatáry konzuli jogsegélyszolgálat keretében jött Magyarországra. Rengeteg a kérdés, s semmi, vagy nagyon kevés a válasz eddig. Jó volna, ha a hivatalos szervek színt vallanának és bemutatnák, hogy mit tettek vagy nem tettek? Az ügyészségnek például hivatalból büntetőeljárást kellett volna indítania Csatáryval szemben.  

 

 

Ezeket az eseteket teljesen felesleges és értelmetlen egymás mellé helyezni. Annyi bennük a közös, hogy államilag szervezett, vagy államilag tolerált bűncselekmény-sorozat keretében követték el őket. Ezeket az ügyeket a későbbi demokratikus államnak mindentől függetlenül kötelessége felgöngyölíteni.

 

 

Igen, persze. Már amennyi történik. Két éve forog Biszku neve, de még egyetlen (!) komoly összefoglaló tanulmány, feltáró mű sem jelent meg vele kapcsolatban. Az ügyészség február vége óta nyomoz a Jobbik feljelentése nyomán, a nyomozás határidejét augusztus 28-ig hosszabbították meg. Jelenleg a történész szaktanácsadó véleményére várnak. Ezen kívül semmit sem tudunk az ügyről. Kicsit erősnek fog hangzani, de nincs „magyar Zuroffunk”. Gondoljunk bármit is Zuroff eljárásáról, vagy szerepéről – jogosan lehet kritika tárgya –, de jól rámutat arra, hogy nincs olyan állami vagy civil szerv Magyarországon, amelyik szisztematikusan felgöngyölítené és képviselné a hasonló ügyeket. Ez rengeteg munkát igényel. Én magánemberként, „szerelemből” foglalkozom ezekkel az ügyekkel: nincs megfelelő anyagi vagy szervezeti hátterem. Erre lenne jó például a Nemzeti Emlékezet Intézete, ami egyébként az összes környező országban létezik. Összekötő kapocs lehetne az ügyészség és a társadalom között.

 

 

Én tettem fel nekik kérdést még a Biszku-ügyben: akkor azt válaszolták, hogy a nyomozás érdekei miatt, és a büntetőeljárás szabályai szerint nem adhatnak ki információt. Verni kell a tamtamot. Minden ügyben verni kell a tamtamot, ez nem újdonság számomra. Ha fenntartod az érdeklődést, lesz érdeklődés. Mindez nem újdonság: ez volt a helyzet a sortűzpereknél is, ott a Deport ʽ56 vitte a lángot. Szégyenletes, hogy még ma is ez a helyzet.

 

 

Nézzük meg a többi büntetőeljárást. Geréb Ágnes ügye is közönybe fulladt volna, ha valaki(k) nem menedzseli(k) külföldről (is). Nálunk nincs meg a megfelelő kultúra, az egészséges állampolgári érdeklődés, és hiányzik a média részéről a megfelelő tájékoztatás. Hol vannak ma már a bírósági tudósítók, tudósítások! Ezek az ügyek tüneti szinten mutatják, hogy milyen súlyos hiányosságaink vannak. 

 

 

Állítólag, a tervek szerint… Az Alaptörvény átmeneti rendelkezéseiben esik róla szó, de ezen túl semmit nem tudunk róla. Korábban a lex Biszkuval kapcsolatban szorgalmaztam, hogy pl. már 1938-tól, összefoglalóan vizsgáljuk ezeket a történelmi eseményeket. Így csinálták a lengyelek meg a románok is. Nem lehet cezúrákat húzogatni. Nem nagy szavak, hanem cselekedetek kellenek.

 

 

Nem értek egyet az effajta érveléssel. Ha nem foglalkozunk a régmúlt bűnök elkövetőivel, milyen alapon foglalkozunk a mostaniakkal? Akkor most vegyük ki a Btk.-ból az elévülhetetlen bűncselekmények kategóriáját? Fordítsuk vissza az idő kerekét, s ne vegyünk tudomást az elmúlt 70 év jogfejlődéséről, az ENSZ alapokmányáról? S arról, amit úgy gondolom közmegegyezés övez, hogy a legsúlyosabb bűnök elkövetőit minden körülmények között üldözze a magyar állam? Ha következetesek vagyunk, mindenkivel szemben el kell járni. Ez az érvelési mód különben nem ismeretlen előttem: hallani lehetett már az igazságtételnél, a sortűzperekkel és az ʽ56-os megtorlásokkal kapcsolatban is – ugyanazok az érvek jönnek elő már húsz éve. Emberek évtizedekig bujkálnak, megtévesztik a hatóságokat, menekülnek az igazságszolgáltatás elől, illetve maga az állam biztosít nekik büntetőjogi mentességet. Egy demokratikus jogállam pedig karba tett kézzel figyelje mindezt? Vagy ha nem, akkor mi az alternatíva? Jöjjön elő mindenki az ötleteivel! Az, hogy „ne csináljunk semmit”, szerintem édeskevés.