Csak hőbörögjenek a fasiszták az esőben, nem érdekel

„Az biztosan ad muníciót, hogy a normalitást kell képviselnem egy agyrém helyzetben. Őszintén megmondom: ezzel nem foglalkozom túl sokat, méghozzá azért, mert nagyon sikeres a színház, én pedig még mindig a helyemen vagyok, noha két és fél év óta folyamatosan le akarnak váltani, el akarnak üldözni hazaárulóként. Azt gondolom, hogy annak a színháznak az esetében, ahol a Három nővér a 60. előadásán van túl, és 600 személy nézi úgy, hogy a lépcsőn is ülnek, csak hőbörögjenek a fasiszták az esőben, nem érdekel, mert minden engem igazol, nemcsak művészi értelemben, hanem a számadatok tekintetében is, és minden olyan módon, ahogyan mérni lehet egy kulturális intézmény hatékonyságát.

A Nemzeti Színház nem alternatív vagy rétegszínház, egyszerűen komolyan veszi a feladatát, olyan dolgokról szól, amelyekről eddig nem mertünk beszélni, amelyek kellemetlenek, amelyek – bízom benne – szembenézésre késztetnek, olyan helyzetekről, amelyek problematikusak akár történelmileg, akár társadalmilag, akár a jelenben, akár a múltban. Ha a színház nem beszél fontos dolgokról, akkor nem kell előadásokat csinálni. Van olyan típusú színházcsinálás is, de engem az nem érdekel (...). – A Nemzeti Színháznak nem az a dolga, hogy múzeumként funkcionáljon, ezért is szeretem, amikor azt róják föl nekem, hogy nem ápolom a színházi hagyományokat. A színházi hagyományokat ugyanis szerintem nem lehet klasszikus értelemben véve ápolni, hiszen minden előadás aznap este jön létre, mert a színház az egyetlen művészeti ág, amely nem tud létezni anélkül, hogy ne az adott pillanatból táplálkozzon.”