Olimpia

„Vagyis Londonban lesz nyolc vagy kilenc aranyunk – és azt sem tudjuk még, hogyan végeznek a férfi kézilabdások. De akárhogy végeznek, eddig is csodát tettek. Most szégyellhetnék magukat mindazok, akik Nagy László »hazahozatalában« a politikát látták, és a világ legjobb átlövőjének hazatérését az Orbán-kormány hibájaként és bűneként állították be. Szégyellhetnék magukat, ha ismernék a szégyen fogalmát. És persze szégyellhetné magát a többi, mind. Az a fehérjehalmaz, aki önmagát istennek szólíttatja saját penetráns rádióműsorában, és fel akarná pofozni azt az egykori világbajnok vívónőt, aki elsírta magát, amikor Szilágyi Áron megnyerte első aranyunkat. Az a másik fehérjehalmaz, aki Gyurta Dániel aranyérme kapcsán kifejtette önnön szánalmas és teljesen felesleges életének frusztrációit – utóbb ezt a borzalmat remek viccnek állították be a hozzá hasonlók… Eh, minek sorolni? Ilyenekkel kell együtt élnünk, s ez valószínűleg egyedülálló teljesítmény. Ez is az.

Miképpen egyedülálló teljesítmény, amit a magyar sportolók nyújtanak. Azok a magyar sportolók, akik nyugati és tengerentúli társaikhoz képest valóban elképesztő és megalázó körülmények között kénytelenek felkészülni. Pénztelenség, eszköztelenség, orvosi háttér hiánya, málló vakolatú, ócska, büdös öltözők – azok mélyéről jönnek ezek a sportemberek. Hogy csodát tegyenek, s legfőképpen azért, hogy példát mutassanak, reményt adjanak ennek az országnak.”