Egy országot tolnál át Ázsiába?

„Az összefogás nem szándék kérdése, hanem erő kérdése. Lehet hogy vannak országok, ahol ez nem így működik, például a skandinávoknál, de egy ilyen félázsiai származék, mint mi, akkor tud összefogni, ha erő van. Ez nem zárja ki a konzultációt, a vitát és a demokráciát, de kell egy központi összefogás, ami az ország történelmi tapasztalataiból is levonható” – idézte tegnap az Index Orbán Viktor szavait.

Jól van, egyezzünk ki egy döntetlenben. Félig ázsiaiak vagyunk – de félig nem. Én mondjuk fel-dunai származék vagyok, és jól is érzem magam így a bőrömben. Nem az üzbég sztyeppék, a tádzsik jurták vagy a kazah lakótelepek vonzanak, hanem mondjuk egy kávézó Bécsben, a Régi Képtár Münchenben, vagy egy jó sör és virsli kombó az ulmi Duna-parton. Igen, az ősmagyarok Ázsiából jöttek a Kárpát-medencébe, azóta viszont mintha eltelt volna több mint ezer év; a mai magyarság pedig egy keverék nép, nagyon távol az ősmagyarok vérétől, kultúrájától, életmódjától. Mostanában nem gyújtunk fel és rabolunk ki alpesi apátságokat a hordánkkal. De az a helyzet, hogy még ősmagyar eleink világából sem következik az, amit a miniszterelnöki vízió belénk lát. Tegye fel a kezét az, aki magát félázsiai, csak erőből értő népség tagjának tartja magát.

Hadd tegyük fel a kérdést: hol vannak azok a történelmi tapasztalatok, amikor is ázsiai típusú szervezéssel, központi erővel történő, vitát mellőző összefogással lépett előre nagyot a magyar társadalom? A hasonlat már ott megbicsaklik, hogy maguk az ősmagyarok sem kelet-ázsiai típusú, pofájukat befogó, semmiféle öntudattal nem rendelkező dolgozó paraszti tömegekből és merev hierarchiában létező, megkérdőjelezhetetlen uralkodó rétegből álltak, hanem sztyeppéken száguldozó, egymással laza szövetségre lépő, ugyanakkor versengő, rugalmas szervezettségű, lovas szabadcsapatokat és kísérőiket alkották. Az Árpád-házi királyok idején a nyugati típusú feudális kötöttségek bevezetése is hosszú küzdelmek árán volt lehetséges. A késő-középkori oligarchák idején a királyok, nagyurak, köznemesek kényes egyensúlyára épült a rendszer.

Később az egyre erősödő vármegyék egyszerre voltak a magyar államiság (és kultúra) maradványainak őrzői és az abszolutista Béccsel szembeni ellenállás bástyái. Az Erdélyi Fejedelemség mai szemmel is figyelemre méltó toleranciával, mértékletességgel, dekoncentrációval és regionalizmussal őrködött a sokféle népe közötti egyensúlyon, s a legnagyobb fejedelmek sem voltak Erdély mindenható urai. Maga az uralkodóválasztás intézménye sem arra utal, hogy a vitathatatlan központi erő lett volna a magyar társadalom szervezőereje. Kurucok? Eb ura fakó? Ugocsa non coronat? Később, a reformkor idején öntevékeny nemesek és értelmiségiek mozdították elő a haza ügyét. S végül, ahogy Ferenc József, úgy Kádár János is a forradalom és az annak leverését követő terror időszaka után csak kiegyezéssel tudta stabilizálni Magyarországot. Csak az előbbi után a magyar történelem legfényesebb (szabad, kapitalista, liberális-konzervatív) fejlődési időszaka következet;, a kádári langymeleg időszak pedig a nemzet gerincének megtörését hozta el, a valódi szabadság feladását a minimális individuális mozgástérért és jólétért cserébe.

Nem tudjuk, mi az az ázsiai modell, amit olyannyira követendőnek talál a miniszterelnök. A magyar tényleg alkatilag alattvaló lenne? Nem, a magyar alkatilag nem alattvaló, s annál kevésbé az, minél inkább éreztetni akarja azt vele valaki. Egyszerűen nem fog menni. Én aztán egy kényelmes dunántúli labanc vagyok, de asztalra csapkodó kuruc is előbb lennék, mint egy ázsiai típusú társadalom hangyája. „A magyar társadalom történetileg mindig erősen individuális jellegű volt – ez a vetélkedő-versengő katonanépi örökség nagyon erős” – írta a Mandiner Mi a jobb? sorozatában a baloldali elhajlással nehezen vádolható Tőkéczki László. Hányszor idéztük már Kopp Máriáék kutatásait is arról, hogy mennyire individualista nép a magyar (kutatásaik szerint az angolszászok és a hollandok után következünk rögtön); s hányszor erősíti meg ezt a kijelentést a mindennapi magyar valóság. Igazi, versengő, kíméletlen individualizmus ez, ahol az ember mindenáron le akarja győzni a másikat, túl akar járni a másik eszén, s ugyanezt teszi az állammal is, bár persze elvárja, hogy ha kell, az állam segítsen neki. Individualizmus ez, csak kicsit perverz és sérült, ezt tette velünk a huszadik század.

A sérülések gyógyításához pedig az egymás iránti bizalom erősítésére, az alulról szerveződő összefogások, egyéni és közösségi kezdeményezések támogatására, a vállalkozó szellem szabadon engedésére kell koncentrálni, és pont nem arra, hogy ázsiai vagy jozefinista típusú, vitathatatlan központi erőre, felülről lefelé érkező, kötelező parancsokra alapozott társadalmat építsünk. A magyarokba nem ezt, hanem pontosan ennek az ellentétét kódolta bele a történelem. Homokként csúszunk ki a vasmarokból, aztán kardunkat csörtetjük, lázadgatunk. Soha nem annyira, hogy győzzünk, de annyira viszont igen, hogy a vasmarok engedjen, s jöjjön egy kiegyezés. De hát nem lehetett volna 2010 a kiegyezés éve?

„Egy országot toltál át Ázsiába” – vádolta Faludy György Kádár Jánost. Egy országot tolnál át Ázsiába? – tehetnénk fel a kérdést Orbán Viktornak. Reméljük, végiggondolja a választ.