A reménytelenség rabjai

Egyszerűségében is erős cikket közölt az Origo, az újságírói munkájáért többszörösen kitüntetett Wirth Zsuzsanna tollából: szimpla kérdéseket tett fel a szegedi Csillag börtön tényleges életfogytiglanra ítélt, tehát nagy eséllyel soha nem szabaduló rabjainak. A rabok egy része pedig hajlandó volt válaszolni. A bűnösök bűnhődjenek, igen, de milyen is az élet a szabadság leghalványabb reménye nélkül?

„Mesélje el röviden a börtönbe jutásának történetét. Hogyan zajlik egy napja, melyek a rutinszerű, és melyek a különleges események? Milyennek látja a körülményeket, amelyek között él? Mi az, amiben örömet lel, lát-e célt maga előtt, és milyet? Hogyan változtatná meg az életfelfogását, ha tudná, hogy van esélye feltételesen szabadulni előbb-utóbb? Van-e, és milyen kapcsolata a családjával? Milyen a kapcsolata a többi tényleges életfogytiglanra ítélt rabbal, milyennek látja őket (magához képest)?” – sorakoznak az újságíró kérdései, a rabok pedig szikár őszinteséggel beszélnek magukról, körülményeikről.

„Mindennapjaim meghatározó, központi szava a KELL... kisállatot gondozok, ami azért kiemelt jelentőségű számomra, mert ez az egyetlen élőlény, amelyet megérinthetek... Ha lenne egy cél, egy szabadulási lehetőség, akkor minden értelmet nyerne” – írja egy rab. „Ha lenne esélyem még visszatérni a társadalomba, abban az esetben minden erőmmel beletemetkeznék a tanulásba!” – vallja egy másik, aki családja ellen követte el „szörnyű tetteit” – ahogy fogalmaz. „Látok pár apró fénysugarat az alagút végén. Ha ezek összeállnak egy folyamatos nagyobb erejű fénycsóvává, én azt nevezném örömnek. Értem ez alatt, ha tudnám tartani a kapcsolatot a kisfiammal, a volt élettársammal – tudom, ez szentimentálisan hangzik, mert mi már jó ideje nem voltunk együtt –, mert ő még mindig sokat jelent nekem” – árulja el egy harmadik. „Minden napom ugyanúgy telik, a monotonitás, a reménytelenség, a teljes apátia jegyében, ami ellen küzdök, egyre kisebb meggyőződéssel. Ez az »állapot« egyébként nem excepcionális, vannak nálam mélyebben lévő sorstársaim, de ezen nem szabad meglepődni. Minden reggel azzal a tudattal ébredni, hogy felesleges a létezés, nem éppen jellemformáló hatással van rám, ránk” – vall egy negyedik, tényleges életfogytiglanra ítélt rab.

Ne feledjük, nem feledhetjük, hogy többszörös, vagy különösen kegyetlen gyilkosságokért elítélt személyekről van szó. A téma azonban kényelmetlen kérdéseket vet fel: el lehet-e venni a reményt azoktól, akik nem hogy a reményt, hanem az életet vették el másoktól? Ha nem is vagyunk a hívei a halálbüntetésnek, az utána következő legsúlyosabb büntetés lehetőségével egyetértünk? Mi is a pontos értelme és haszna ennek a büntetésnek, mind a társadalom, mind az elkövető sorsa szempontjából? Ha nincs halálbüntetés, és bármilyen egyéb büntetés céljai közé tartozik az elítélt megbánása, javulása, megjavítása, reszocializációja, akkor mindez megvalósítható, ha nincs remény a szabadulásra, legfeljebb csak a halál az? Kényelmetlen a téma, hiszen a társadalom alapvető rendjét, az élet szentségét, a Tízparancsolat egyikét megszegő elítéltek felé ébreszt némi empátiát az egyébként jogkövető, a gyilkosokat joggal megvető hétköznapi emberekben. Kényelmetlen a téma azért is, mert a nagyközönség számára ismeretlen, talán tabuként kezelt közegbe vezetnek minket a válaszok.

A tényleges életfogytiglan folyamatosan szakmai viták tárgya, de egy olyan időszakban, amikor már magának a halálbüntetésnek a követelése terjed újra, nem valószínű, hogy épp ennek a jogintézménynek az értelméről indulna el politikai diskurzus. Az Európában rajtunk kívül csak egy-két országban létező tényleges életfogytiglan intézménye az anómiával sújtott, szétesőben lévő, de rendet (és kirívó bűneseteknél vért) követelő magyar társadalom és a jogállami igazságszolgáltatás jelenlegi kompromisszumos kiegyezésének tűnik. Kérdés persze, hogy a tényleges életfogytiglan nem rosszabb, nem céltalanabb-e a halálbüntetésnél, mind az elítélt, mind a társadalom szempontjából. Igaza lehet a témáról szóló könyv címének: a tényleges életfogytiglan maga az apró kortyokban fogyasztott halál?