Addig szélsőjobboldalizták az argentin elnököt, míg végül megkapta a „zsidó Nobel-díjat”
A díj egymillió dollár jutalommal is jár, amelyről Milei bejelentette, hogy az antiszemitizmus elleni küzdelemre fogja költeni.
Romsicsról, egy tehetséges, számomra kedves emberről nem akartam elhinni azt, ami saját értékrendemben nagyon negatív.
„A Nemzeti Tankönyvkiadó egykori, sok értéket felmutató könyvsorozatában (»Európai Iskola«) 2003-ban jelent meg Gyáni Gábor Posztmodern kánon című könyve. Az írás nyolc oldalon (47–55. pp.) keresztül foglalkozik Romsics Ignác egyik kijelentésének értelmezésével: »A Forradalmi Kormányzótanács – írja Romsics Ignác a már három kiadást megért, egyszersmind angolul is publikált összefoglaló országtörténetében – kezdetben 19, később – a helyettesek számának növekedése következtében – 34 tagból állt. Közülük 13 képviselte a kommunistákat, a többi a szociáldemokrácia különböző, főleg baloldali és centrista irányzatait. A munkásmozgalmi vezetők és a baloldali intellektuelek társadalmi összetételéből adódott, hogy a zsidó származású népbiztosok és népbiztoshelyettesek aránya elérte a 60, sőt valószínűsíthetően a 70-75 százalékot. Túlnyomó többségük városi, kispolgári környezetből emelkedett ki, míg Lukács György a nagypolgári hátterű, lázadó értelmiségi típusát képviselte.« (Gyáni 47–48. pp.)
Gyáni kritikai értelmezése nem az állítást vonja kétségbe, hanem azt, hogy Romsics nem teszi nyílttá, hogy saját, a tényközlést kontextusba helyező értelmezése miben tér el a hagyományként rögzült értelmezéstől. Majd sorra veszi, hogy az adott tényközléshez eddig milyen olvasatok tapadtak, s oda jut, hogy a magyar tudástárban a mondathoz kizárólag antiszemita értékelési sémák tartoznak. Ezután Gyáni – egy másik, a dzsentri és a zsidó kérdés összefüggéséről szóló Romsics-féle szövegrész alapján – megkísérli felfejteni a szerző lehetséges interpretációs koordinátáit. Megállapítja: »Minden bizonnyal valami olyasmit kívánt a szerző könyve olvasójával ’közölni’, amit a diskurzushagyomány egyes képviselői már nyíltan is megfogalmaztak korábban: azt, hogy az 1919-es eseménysor a nem igazán mélyen asszimilált zsidóság műve volt. De miért nincs ez expressis verbis kimondva, s mi készteti vajon a szerzőt az érzésünk szerint itt tetten érhető rejtőzködésre?« Gyáni úgy véli, hogy Romsics rejtjelezi mondandóját, és a tényközléssel úgy tesz eleget a szakmaiság követelményének, hogy az értelmezés felelősségét az olvasóra hárítja.
Összegezve: Gyáni lényegében azt állítja, hogy Romsics antiszemita, de ezt nem meri nyíltan kimondani.
Gyáni okfejtését én annak idején túlfeszítettnek tartottam. Abból indultam ki, hogy minden összefoglaló országtörténet – a munka jellegéből adódóan – kompilatív jellegű, s itt Romsics csak átvett valamit, aminek lehetséges olvasatait nem gondolta át. Kissé erőltetettnek és intellektuálisan kifogásolhatónak gondoltam, hogy egy más témáról, más összefüggésben megfogalmazott szövegrész alapján teremt Gyáni értelmezési keretet. A fent említett okok miatt úgy véltem, hogy ez nem elégséges ok a súlyos minősítéshez, s ezért a tartalmi-lényegi állítást is idegenkedve, végeredményben elutasítóan fogadtam.
Őszintén szólva – utólag látom – a véleményemben hárítás is volt: egy tehetséges, számomra kedves emberről nem akartam elhinni azt, ami saját értékrendemben nagyon negatív.
Az idő meggyőzött: a lényegi állítás elutasításában nem volt igazam.”