Regisztráció | Elfelejtett jelszó | Felhasználó törlése

2012. június 18. 13:57 | Írta: Szilvay Gergely

Ha minden családnak visszaadnának minden birtokot, akkor nem lenne probléma, mit csináljanak hatszáz kastéllyal Erdélyben – állítja a Mandinernek Bánffy Farkas, aki leszögezi: nem olyan jó kastélytulajdonosnak lenni, mint amilyen romantikusan elsőre hangzik. Az ifjú, agilis erdélyi báróval, akit a román pópa kiprédikált a falujában, egy néptáncpróba alatt beszélgettünk pálinkázás mellett a Gellérthegyen.

Nem tartanak Erdélyben az arisztokrata inváziótól?
 
Dehogynem, sőt. Ráadásul valótlanságok is megjelennek ennek kapcsán, például akiből lehet, háborús bűnöst csinálnak. De láttam már olyat is leírva, hogy a Bánffy-család a híres román Bán-család leszármazottja. 
 
Hogyan szólítanak a faluban? Báró úr? Nagyságos úr?
 
A faluban gyakran báró úrnak hívnak, ami tisztelet a család felé, és ennek meg is kell felelni, ami néha kötöttségekkel jár, de persze másképp néznek az emberre. Szoktam mondani, hogy ez olyan mintha nem a földön, hanem egy sámlin állnál. Jó a kilátás, de le is lehet esni.
 
Tisztázzuk, kié is a bonchidai Bánffy-kastély. 
 
Nem a mienk. Ezt a kastélyt mindig szóba hozzák, és mivel te is így tettél, ezért elmondanám, hogy a bonchidai Bánffy-kastély a grófi ágból származó Bánffy Miklósnak volt a tulajdona, amit leánya, Bánffy Katinka kapott vissza, aki Marokkóban él. Én a bárói ághoz tartozom. 

Gondolom, Bánffy Miklós regénye, az épp újra kiadott Erdélyi történet sem maradt ki az olvasmányok közül.
 
Természetesen nem, ott minden személy valós személy, és minden leírás valós történetet takar. Megjelenése után eléggé felháborodtak a nemesi körök, az arisztokrata társadalom, hogy Bánffy Miklós miért írta le, hogy ki, mikor, kivel, hányszor, miért, hol. A személy- és településneveket persze megváltoztatta, de azért amikor leírta, hogy az illető, akinek olyan kövér hasa volt, és hosszú, görbe orra, valamint állandóan barna zakóban járt, és a sárga lova kétszer is bedobta részegen az árokba, akkor azért mindenki tudta, hogy a  melyik család melyik tagjáról van szó. A tavaly 103 éves korában elhunyt Zichy Jozefina Melánia Georgina grófnő, aki nagyanyámnak volt a testvére, részletesen elmondta nekünk annak idején, hogy hol kiről van szó a regényben. 
 
Hogy kerül egy budai egyetemista az erdélyi Fugadra?
 
Azt akarod kérdezni, hogy milyen érzés egy szórványmagyar területen egy utolsó, eldugott román falucskának az utolsó, eldugott házába leköltözni Budapestről egy volt arisztokrata család sarjának? Jó! Egy része neveltetés, egy része belső késztetés, kötelezettségérzés: valakinek ezt is csinálnia kell a családból. De gazdasági lehetőség is, jó sok problémával. Románia a korlátlan lehetőségek és lehetetlen korlátok országa.
Ez mindent elmond!
 
 
Miért pont te vállaltad?
 
Aki szóba jöhetett volna, annak már volt férje, felesége, családja, esetleg nem volt az a típus, aki kellően energikus ehhez a feladathoz. Én meg mindig olyasmit szerettem volna csinálni, amit a többiek nem. Ez itt biztosítva van.
 
És ezelőtt mivel foglalkoztál?
 
A Műegyetemen végeztem, a közlekedésmérnöki karon. De utána úgy döntöttem, lemegyek Fugadra, végigviszem a restitúciót, és kezelem a családi birtokot. Korábban édesapám foglalkozott a birtokkal, de Magyarországról ezt nem lehetett hatásosan intézni. 2007. június 27-én még a szakdolgozatomat védtem, aztán június 29-én leköltöztem.
 
Mennyire voltál ismerős arrafelé?
 
2002 óta rendszeres vendég voltam a Fugad melletti magyar falu, Magyarlapád néptánctáborában nyaranta, és szüreti bálokat is szerveztünk, így egy jó száz fős ismerősi köröm már volt arrafelé. Ők nagyon sokat segítettek abban, hogy megvessem itt a lábam. Például az első négy hónapban Lapádon laktam, míg lakhatásra alkalmassá tettük a fugadi birtokot.
 
Románul megtanultál?
 
Valamennyire igen, elvégre öt éve élek itt. Mindenki azzal jön, hogy mennyire jól beszélek románul, de szerintem ez nem igaz.
 
Hogyan fogadtak a fugadiak?
 
Megvolt a négy, minden román faluban megtalálható kiskirály: a polgármester, a pópa, a rendőr és az erdész. Nem fogadtak szívesen, hisz a már bejáratott rendszerüket borítottam fel. Egyszer még az autómat is megrángatta a pópa a polgármesterrel közösen. Erről felvételt készítettünk, így megnyugodtak, az erdészt pedig kirúgtuk. A falopás ugyanis nemzeti sport Romániában, a fakitermelés rendszerint meghaladja a megengedett mennyiséget. Megmagyaráztuk a rendőrnek is, miért nem érdeke ellenünk dolgozni. Az ortodox pap még néha kiprédikál a templomban, ilyenkor ezt elmesélik nekem a szomszédok. Szóval nagy barátság nincs, de már igazi harc se. Lassan sikerült megvetni a lábunkat, a szomszédokkal is sikerült jó viszonyt kialakítani.
 
Félnek tőled?
 
A lapádiak, úgy gondolom, javarészt szeretnek. Fugadon van, aki szeret, van, aki fél tőlem, és van, aki azt sem tudja, hogy ki vagyok. Sőt, azt sem tudják, márpedig ez számít a leginkább Romániában, hogy milyen kapcsolataim vannak – ezt ők úgy mondják, hogy milyen pilád van. A románok közül is csak egy kis százalék nem bír magával, a többiek rájöttek, hogy én sem eszem meg őket, és tőlem is lehet fát rendelni. Sőt, arra is rájöttek, ha bajuk van, hozzám is fordulhatnak. Rendszeresen jönnek, hogy megkérdezzék: nem adna kölcsön? És van, hogy tudjuk is, hogy ezt a pénzt nem fogjuk viszontlátni. Elkönyveljük a helyi szociálpolitika részeként. Attól a baráttól, akitől meg lehet szabadulni száz lejért, érdemes is megszabadulni száz lejért. Ezeket a pénzeket beleterveztük a költségvetésbe. 
 
Hogy néz ki egy napod?
 
Minden nap máshogy néz ki. Tegnap például reggel elindultam Fugadról, volt négy találkozóm Kolozsváron, majd egy Szilágy megyében és egy Nagyváradon, Pesten hét, és még Esztergomba is elmentem. Megvolt a hatszáz kilométer, háromnegyed tízre értem Esztergomba, ott aludtam egy ismerősömnél. 
 
Mekkora a fugadi birtok, milyen állapotban van a kastély?
 
Itt jelezném, hogy nem a kastélyban lakom, hanem amellett egy házban. Amikor idejöttem, mienk volt tíz hektár erdő és ötven hektár egyéb terület, rajta egy-két romos épülettel, amiből egyet felújítottunk. A restitúció nyomán kapott pénzeket is ebbe fektettük. Százezer eurós befektetés után kezdett el nullszaldós lenni a birtok üzemeltetése, ma már, ha a kastélyra nem költenénk, akkor minimális profit is lenne rajta. Azóta még annyit visszakaptunk, hogy ötszáz hektár erdőn és 320 hektár földön dolgozunk. Közben elvégeztem az erdészetet Sopronban, így erdésztechnikus lettem, de mezőgazdasággal nem foglalkozom, bérbe adom a földjeinket. 
 
 
 
Hogy ment a restitúció?
 
Sok törvény kijött róla, de most is akarnak hozni egy újat. Számunkra a restitúció három ügyön kívül befejeződött, még három erdőterületet nem kaptunk vissza. A kevésbé értékes, apró, már szétlopott területeket már visszaadták, az értékes területeknél valamiért nem találják a módját a visszaszolgáltatásnak. Ítélet már van róla, hogy a mienk, de nem akarják adni, mert csak. De van időnk. Sokkal jobb érzés kiverekedni a jót, mint belecsöppenni a jóba és elveszíteni. Minden egyes kis lépésnek nagyon örvendek, ők meg nagyon nem örülnek neki. Nem szabad semmit sem komolyan venni, mert akkor agybajt kapunk. Inkább egy nagy Monopolynak kell gondolni az egészet: dobunk a kockával, hol hatos, hol egyes. Ha egyes, legközelebb majd hatost dobunk.
 
Milyen a restitúciós törvény?
 
Amikor meghozták a restitúciós törvényt, akkor vagy telekkönyvekkel vagy más egyéb dokumentumokkal, esetleg élő tanúval lehetett bizonyítani a területre tartott igény jogosságát. Az Osztrák-Magyar Monarchia területén, a Kárpát-medencében volt telekkönyv, a Kárpátokon túl nem. Így az Óregátban sok Vasile bácsi bizonyította egymásnak, hogy volt ezer hektár erdeje. Így aztán több erdőre adtak be igénylést, mint egész Románia területe. Erdélyben elég rendezett a helyzet. Viszont találj valakit, akit lelkesen tanúskodik, hogy ez a föld egy magyar arisztokrata családé volt… Bukarest környéke viszont necces, ott a helyi maffia igencsak aktív e téren is. Szoktuk mondani, hogy a rendszerváltás utáni privatizációk során otthon sok mindent nagyon olcsó pénzért, árun alul adtak el. Na, hát itt meg ingyen. 
 
Az új, magyarellenes intézkedésekkel bemutatkozó Ponta-kormány nem tesz majd még inkább keresztbe?
 
Nem az számít. Románia egy korrupt ország, mi próbálunk a korrupcióból kimaradni. Állandóan szeretnék, ha mi korrumpálnánk őket, jönnek az ajánlatokkal, de ezekbe mi nem mehetünk bele. Így aztán az ügy lassan halad. Sokan élősködnek ezeken a területeken, így amíg lehet, visszatartják azokat. A visszaszolgáltatáshoz politikai akaratra van szükség, ennek a politikai akaratnak a létrejöttéért küzdünk. Érvelünk, jogi lehetőségeket használunk fel, próbálunk kapcsolatokat építeni. De ez egy ilyen jogállam, hogy végleges, megmásíthatatlan és visszavonhatatlan bírói döntéseket évekig nem hajtanak végre, mert nem tetszik nekik. 
 
Nem szélmalomharc ez?
 
Nem, azért a tízről már ötszáz hektárra ment fel az erdőterületünk. Érdekes így az élet, sok hasonló esettel találkoztam, sok család és sok épület történetével ismerkedem meg, ahogy rengeteg probléma is megtalál. Szoktam mondani a megyei prefektusoknak, hogy maga négy évig prefektus, ha négy évig nem adja vissza, ami az enyém, attól én még tulajdonos maradok. Aki pedig visszaadja, azt politikailag támogatni tudom. Komoly területekről beszélünk, amelyekből komoly pénzek folyhatnak be – ezekből mi támogatni tudnánk kultúrát, egyházat, oktatást. 
 
Szoktad hangoztatni, hogy elsősorban nem egyetemre, hanem középiskolára van szüksége az erdélyi magyarságnak. Miért?
 
Félreértés ne essék, természetesen egyetemre is szükség van, de úgy látom, hogy főleg szórványban más gondok is vannak. Itt, Nagyenyed környékén például a gyermekek azért tanulnak, hogy bejussanak a Bethlen Gábor Líceumba, ami biztosítja nekik, hogy 18 éves korukig magyarul tanulhassanak. Azzal viszont senki nem foglalkozik, hogy a gyermekek fele, akik nem gimnáziumba mennek, hanem szakközépiskolába és szakmunkásképzőbe, és traktorista, autószerelő, villanyszerelő lesz belőlük, csak románul tudnak tanulni. Tehát 14 éves korukban lemondtunk a gyermekek feléről. Ha otthon nincs elég erős háttér, akkor a kamaszkor hullámai elsöprik a gyermeket, és így bizony nagyon nehéz őket magyarnak megtartani. Jön a román barát, román barátnő, vegyesházasság, és tudjuk, hogy ezeknek a vége mindig a beolvadás. Látjuk innen, hogy mikor veszítjük el a gyerekeket, és ez a középiskola alatt következik be a legtöbbször.
 
 
Állításod szerint nem jó kastélytulajdonosnak lenni. Miért?
 
A kastélyok nagyon romantikusak, ám nem aranybányák, sokkal inkább aranytemetők. Az egyik Teleki gróf mondta egyszer, hogy egy négyzetméter kastélyt egy hold erdőből lehet fenntartani. A fugadi kastély egy 400-450 négyzetméteres, kicsi kúria, amit azért könnyebb fenntartani, mint egy több ezer négyzetméteres óriáskastélyt. Mégis, az ember családjának neve van a kastélyon, és itt van a dédapja sírja, meg a dédapja dédapjának a sírja. Ott van a bejárat felett a családi címer, szóval a kastély méltó rendbe hozása családi kötelezettség is.
 
 
Mit lehet csinálni egy ilyen kastéllyal?
 
Mivel a család is nagy, több mint valószínű, hogy ha hetente csak egy csapat jön le, ha egyszer talán készen áll majd, akkor egész évben tele lesz. A pincébe lehet borospincét, közösségi teret csinálni, de sok más elképzelés is van. Nem csak az épületek megóvása a fontos, funkciót is adni kell nekik. Nincs szükség ugyanis hatszáz kastélymúzeumra és kastélyhotelre Romániában. A legkisebb kastély kétszáz négyzetméteres, a legnagyobb ötezer. Ha az összes birtokot visszaadnák az összes családnak, megoldódna a probléma szinte mindenhol. 
 
És kik tartoznak az „összes családba”?
 
Bánffy, Ugron, Teleki, Mikes, Kendeffy… az összes. Mindenki szeretné visszakapni a birtokait, de nincs hozzá politikai akarat. Van egy másik kastély is a család tulajdonában, a vajdaszentiványi Zichy-udvarház. Nagyanyám ugyanis Zichy-lány volt. A kastélyt egy marosvásárhelyi vállalkozó bérli, aki hotelt szeretne belőle csinálni. Sok az épülettel kapcsolatos kötelezettség, mivel A-kategóriás műemlékről van szó. Örülünk, hogy a vállalkozó foglalkozik az épülettel, mivel egyelőre mi nem tudtuk volna megmenteni. Itt velük karöltve sikerült funkciót találni az épületnek. 
 
A fugadi kastélynál nincsenek problémák a műemlékvédelemmel?
 
Nincsenek, mivel az nem műemlék. Telekelve sem volt, iskola működött benne. Ez jó, mivel amúgy is nehéz műemlékvédelmi pályázatokon nyerni Romániában. Komoly feltételeknek kell megfelelni, magánszemélyek számára többnyire ez lehetetlen. Vagy a mi tudásunk kicsi hozzá. 
 
Észben tudod tartani a családi hálót?
 
Igen, mert a birtokokkal kapcsolatban gyakran szó esik róla, így karban vagyok tartva. 
 
És milyen feladatok kapcsolódnak még ehhez az életmódhoz?
 
Mivel sok információt gyűjtünk és más kastélyokkal is foglalkozunk, sokan keresnek meg minket ingatlanosok és befektetők. Tavaly volt egy webkastély-verseny, ahol sokféle feladat volt, például kastélynapot kellett szervezni, információkat gyűjteni az épületekről, felújítási és funkciótervet kellett készíteni. Ebben is felkértek zsűritagnak. 
 
Mások is vannak Erdélyben hasonló helyzetben?
 
Több család is van, aki leköltözött és ezzel foglalkozik, a problémákat általában megbeszéljük, és ahol tudunk, segítünk egymásnak. Ilyenek a Mikes-leszármazott Roy-Chowdhury-fiúk és a feleségeik, Ugron Zsolna és Apor Kata, vagy épp Mikes Zsigmond, Kálnoky Tibor, Horváth-Toldy Péter.
 
Ugron Zsolna két regényt is írt, Úrilányok Erdélyben és Szerelemféltők címmel. Állítólag ezekben megjelennek lapádi történetek is.
 
Én ilyet soha nem mondanék, minden a véletlen műve, bár Zsolna járt többször Lapádon...
 
*
 
(A fekete-fehér látkép kivételével a képek a szerző felvételei.)
A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/37659


15 komment
Összes hozzászóló megjelenítése
A kommentek nem szerkesztett tartalmak,
tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
időrendben | fordított időrendben | értékelés szerint



Nagyon örülök, hogy ilyet, ilyen írást is olvashatok itt.
Ami meg a középiskolát illeti, a báró úrnak teljesen igaza van. Bár ha valaki meghallaná végre, mit mond egy normális magyar ember... Erdélyből.


Arra kell rádöbbennünk,hogy még a románok is ésszerübben és főleg racionálisabban oldották meg a kárpótlást.
Súlyos és visszafordíthatatlan a magyar politikai szereplők itthoni tehetetlensége.
Mint a Bánffyak Erdélyben,a magyarok is meg tudták volna menteni volt házaikat az enyészettől,de persze a külföldi invesztorok azonnal fizettek.Filléreket.Ha nem Ők,akkor a pimasz zöldbárók és a régi komcsi nomenklatura jelentkezett vételre-és vett is.
A régi tulajdonosokból új, rendes adófizetők lehettek volna,ami az egész társadalomra plusz bevételt hozna.
A magyarok hibát hibára halmoztak,pedig a kisgazdáknak kész reprivatizációs terveik voltak.Azon,hogy az MSZP-SZDSZ ezt nem pártolta akkor-nem csodálkozom.De hogy az Antall kormány nem látta át a helyzetet-azon nagyon csodálkozom.
És jött a kárpótlás...


Azért az remélem mindenkinek leesett, hogy a román állam még így is gálánsabb a magyar államnál, ugyanis lehet, hogy évtizedek alatt, de egyáltalán visszaadja a magyar arisztokratáknak a volt birtokaikat, míg nálunk legfeljebb szart se érő kárpótlási jegyeket osztogatott.

Válaszok:
smalladam | 2012. június 18. 16:31

Nagyon jó interjú, élvezet volt olvasni egy ilyen család sarjáról (bár egy korrektor elkélt volna)


és érdemes megnézni az eredményét: a vállalkozó kedvű arisztokrata leszármazottak olyan programokat csinálnak a visszakapott birtokaikon, ami az egész közösségnek jó: idegenforgalom, közösségi ház, stb.

itt meg állnak a lerohadt kastélyok a falvak szélén, az önkormányzatok nem tudnak velük mit kezdeni, a piaci befektetőnek meg nem éri meg apró lépésekkel kipofozgatni az egészet, úgyhogy inkább rohadnak tovább...

Válaszok:
Szathmáry | 2012. június 18. 17:45
jan | 2012. június 18. 17:48

A napokban volt egy dokumentum film az egyik csatornán, ahol a Kálnoky család "hazatérését" mutatták be, igen érdekes és ehhez hasonló mentalitást ismerhettünk meg. Talán még azt is mondhatnánk tanulságos, hogy hogyan lehet ujrakezdeni!


Nagy lájk az interjúért. Jó ilyet olvasni.


Ráadásul egy normális magyarországi restitúcióval el lehetett volna érni, hogy a nagy részben külföldön élő volt arisztokratáink hazajöjjenek és itthon forgassák a pénzüket.

Válaszok:
hullajelolt Jenkins | 2012. június 18. 19:46

Ezért is megrázó, hogy annakidején, ha jól tudom, a kótyagos kisgazdákon kívül mindenki (mdf, szdsz, mszp) a restitúció ellen volt.

És milyen szép szövegek is voltak hozzá: "lehetetlen már kibogozni a tulajdonviszonyokat", "új épületeket húztak fel a birtokra azóta", "nem lehet visszaforgatni a történelem kerekét", és persze a priceless "földet vissza nem veszünk" Esterházytól.


Jó volt elolvasni.
Egyébként ily módon fél Erdély megint magyar tulajdon lehet.


Wass Albert, Mire a fák megnőnek című könyve jutott eszembe olvasva ezt a cikket.
Jó lenne, ha itthon is sok újarisztokrata gondolkodna hasonlóan. Dehát ez szinte lehetetlen, a mi újgazdagjaink, birtokosaink legtöbbje a kommunista rendszer kegyeltjeként, bennfentesként került mostani poziciójába. Olyan is.
Ez a hajó is elment.


"Ráadásul egy normális magyarországi restitúcióval el lehetett volna érni, hogy a nagy részben külföldön élő volt arisztokratáink hazajöjjenek és itthon forgassák a pénzüket."

biztos csak véletlenul alakult így...



Bejelentkezés

Felhasználónév:

Jelszó:


Regisztráció | Elfelejtett jelszó

{if $kampany} {$campaign.AV_Code} {/if}