Regisztráció | Elfelejtett jelszó | Felhasználó törlése

2012. május 17. 08:06

A magyar jobboldalinak nem azt kellene keresnie, hogy mi az, ami elválasztja, hanem mi az, ami összeköti más jobboldalival.

A felvállalt és a nem vállalt hagyományok

Egy magyar jobboldalinak még mindig egyfajta kurrens társadalmi deficitből kell elindulnia, szinte bármilyen diskurzusban. A jobboldalt ugyanis sokkal többen számoltatják el a kollektív tudatban élő hibák és »bűnök« miatt, mint valós eredményei nyomán. Itt nemcsak a baloldali és neoliberális véleményvezérek és politikusok »diktatúra«- és »fasizmus«- fóbiájára gondolok, hanem arra is, hogy a magyar politikai közösség (jelenleg a választópolgárokat érthetjük ez alatt) egy jelentős részének a szocializáció során megszerzett tudása egy nyirkos kis fiókba sorolta mindazt, amit bármilyen kontextusban »jobboldalinak« hívhatunk. A jobboldali nézetekre, érvelésre, de akár egy kettőskeresztes kulcstartóra is önkéntelen szájösszehúzás és egy méteres kihátrálás a leggyakoribb reflex, nem az összekacsintás. A jobboldaliság sokak szerint rossz, komor, merev, és veszélyes is lehet az embernek, ezért alapból az »inkább nem« kategóriába sorolják azt.

Pedig a jobboldaliság elutasítása objektíven nem indokolt, hiszen nem ez hozott negyvenéves diktatúrát az országra, és nem a magyar jobboldali politika eredményezett kudarcos rendszerváltást sem. A jobboldal legnagyobb kudarcáért – vesztes világháború – egy egész nemzetet büntettek (szovjetizálás, diktatúra), míg a baloldal bűneiért a minimális elszámoltatás sem történt meg, nemhogy egy kellemes kis ellenforradalom. A magyar jobboldaltól és a konzervatívtól tartani azonban jobban megfelel a korszellemnek, mint ahogyan »langyos” liberálisnak vagy »trendi« lázadó-forradalmár kripto-balosnak lenni. A múlt rémálmai (a közelebbről soha be nem határolt »nácik«) és jelen vitatott elemei (a »fideszesek” és a »jobbikosok«) befolyásolják az egyszeri szavazó döntési mátrixát.

Ez a mátrix persze nem érintkezik egy műveltebb jobboldali értelmiségi tudásával, de a közbeszédben nem tud nagyon bővülni. A magyar jobboldal mostohán, vagy túlságosan bennfentesen kezeli forrásait, gyökereit és hagyományait, nem teszi őket elevenné; csak belső körben terjednek az »újra felfedezett« hagyományrétegek, amiket később egy párt- vagy egy kormányprogramban tematizálnak. És persze nem is ugyanazok a hangsúlyok. A jobbközép kormány például óvatos duhaj, és a szabadelvű-konzervatív vonal felől közelít (Dr. Széll Kálmán, Dr. Magyary Zoltán, gróf Tisza István, Ludovika, gróf Klebelsberg Kuno, gróf Bethlen István és talán-talán gróf Teleki Pál stb.); míg a nemzeti radikalizmus archaizáló mindenevőnek bizonyul (Horthy Miklós, Atilla király, Szent István király, IV. Béla király, Bethlen Gábor, stb.) – meglehet, a fenti jobbközép ikonokra ők sem mondanának nemet.

A kurrens magyar jobboldal fő forrásvidéke azonban ki nem mondottan közös: a huszadik század elejétől annak közepéig terjed – a korabeli személyek, programok, szimbólumok, sorsok és események ugyanúgy identifikációs pontok és politikai krédók tartalmai lehetnek. Egy ilyen kurrens magyar jobbos politikai kánonból a magyar szélsőjobboldal némileg kiírta magát, mert korábbi működése során az ország szuverenitásának felszámolásában vállalt szerepet.

Magyarországon a politikai krédó megalkotása egyes (jellemzően huszadik századi) események tárgyalásán, értelmezésén alapszik – amelyről azonban a tömegember tudása hiányos vagy nincs is, ezért elfogad bizonyos, számára értelmezhetőbb aktuális vagy aktualizált nézeteket. Ez a gyakorlat a rendszerváltozás kompromisszumos semmilyenségének köszönhető leginkább, s a posztkommunizmus gyakorlataként létezik tovább. A két jobboldali parlamenti párt között választóvonalak léteznek – elég, ha csak Horthy Miklós kormányzó személyére gondolunk. A jelenlegi miniszterelnök-helyettes ugyan vitéz (és emellett máltai lovag is), de a kormánypárt soha nem állt a kormányzó személye mellé teljes mellszélességgel; míg a nemzeti radikalizmus ugyan igen és rendszeresen, de egy sajátos hagyomány-értelmezést vállalt fel: a Horthy-kultusz azon nagyon rövid és nem teljes részét szabta magára, amely az egyszemélyes »rendteremtő” szerepét tárja elénk. Ha ez nem is a teljes igazság Horthyval kapcsolatosan, de a rendteremtés szimbóluma egy jobboldalinak mindenképpen vállalható: a jó rend helyreállítása a törvénytelen forradalmi-progresszív berendezkedésekkel szemben. A nemzeti radikálisok alkotják az egyetlen olyan parlamenti pártot, amely felvállalja jelenleg a magyar jobboldal számára teljes legitimitást biztosító kulcsfogalmat, a jogfolytonosság helyreállítását. A jobbközepet ebben a saját gyökerei (a rendszerváltozás, a liberális alapítás) és a reálpolitikai érzék (jelenlegi »brüsszeli protektorátus« státuszunk) gátolja; és kérdéses, hogy ezt valaha is meghaladja a jelenlegi berendezkedésében a kormányzó politikai konglomerátum, amely nagyon is 1988-90 (és talán 1946) terméke még mindig.

A nemzeti radikalizmus egy másik fontos és győztes magyar jobboldali hagyományt is megpendített – meglehet eddig csak suta utcai performanszokban –, ez pedig az ellenforradalom, amely pontosan a forradalmi-progresszív hagyományok felszámolásában járt élen, és a törvényes rend helyreállítását hozta el az országnak, erős konzervatív kormányzat képében. A jobbközép ezt maximum marginális, nem konfrontatív szimbolikus politikában vállalja csak be (a Kossuth tér átrendezése erre egy ígéretes példa lehet, ahogyan a Honvédelmi Minisztérium több gesztusa is).

Egy kormányzó- és egy ellenzéki jobboldali párt az Országgyűlésben egyszerre jelzi, hogy a magyar jobboldal legnagyobb rákfenéje 1988-89 után keletkezett: maga a rendszerváltás és a posztkommunizmus az. Ilyen abszurd megosztottság máskülönben nem nagyon fordulhatna elő (ráadásul folyamatos a helyzet kiélezése) – és paradox módon nem látják be a jobboldali politikusok, hogy ebben az »ellenségeskedésben« csak a liberálisok és a baloldal győzhet hosszú távon. Sőt, maguk az »ellenségek« (Jobbik és Fidesz-KDNP) is folyamatosan ehhez az igazi ellenfélhez (MSZP, LMP, DK) csapódnak, pozicionálódnak. Jellegzetes, hogy a jobbközép a »liberális«, a nemzeti radikalizmus pedig a »szélsőjobboldali« jelzőt kapja meg egymástól ebben a politikai harcban – sajátságosan azonban mindegyik csak progresszív és modern kontextusban értelmezhető.

A jobbközép konglomerátum csak addig tud mentes lenni a nemzeti radikális jobbtól, amíg kétharmada van (nem tarthat örökké); a nemzeti radikalizmus pedig csak addig, amíg ellenzéki akar maradni (de nem akar). Ez a helyzet csak a hatalomra ácsingózó republikánus újbaloldalnak és a demokrata új liberálisoknak kedvez, a magyar jobboldalon azonban egy újabb tudathasadásos helyzetet szülhet. Amíg azonban a nemzeti radikalizmust egy rendszerváltozástól mentes politikai párt képviseli (ez talán legnagyobb előnye), addig a jobbközép képtelen ebből a kényszerkonszenzusos stációból kilőni magát. Meglehet, a jobboldali kormánypárt jelenleg a rendszerváltás-korabeli politikai status quo-nak a lebontásában érdekelt, és aktív is ezen a téren; de mindez egyben jó eséllyel a történelmi szerepének a csúcsa is lesz, ahonnan könnyen lehet, hogy csak lefelé vezet majd az út. Jobboldali egységre, de legalábbis közös platformra mindenképpen szükség van az elmondottak miatt, egy nagyobb távlat, de akár a következő választás tekintetében is.

A posztkommunista korszak lebontása

A rendszerváltozás lényegében a »csatlakozás a Nyugathoz« tematika mentén folyt, de ezzel kapcsolatosan a nemzeti függetlenség és érdek kérdése háttérbe szorult, amely a posztkommunista éra elhúzódó válságát eredményezte 2006 óta. A magyar jobboldal történelmi feladata ezért a posztkommunizmus (a rendszerváltás közjogi-politikai rendszere, s az ezzel kapcsolatos társadalmi-politikai gyakorlat, „kultúra”) lebontása, felváltása. A posztkommunizmus haldoklásának és kudarcának legfőbb oka, hogy hiányzott belőle a tekintély, és ezzel kapcsolatosan a legitimitás is. Meglehet, nem is kérte ezt senki számon rajta másfél évtizedig, és amikor ez megtörtént (2006), a rendszer egyszerűen omladozni kezdett.

A kialakított köztársasági rendszer pedig a kommunizmus racionalizált, kompromisszumos folytatása csupán, nem adta vissza a nemzetnek önmagát, hiszen hagyománytalan konstrukció és nem ad identitást sem. A köztársaság a posztkommunizmus legtökéletesebb államformája Magyarországon: aki mellette áll politikailag (vagy akár érzelmi-filozófiai alapon), annak van valami édes és fontos a posztkommunizmusban. Azt akarja, hogy ne múljon el, maradjon itt és erjedjen még tovább ez a cefre, amelyből bor soha sem lett, csak rossz vinkó. Ez önmagában is felveti az államformaváltás – kezdetben talán csak szimbolikus és elméleti – lehetőségét, és az jobboldali alternatíva részletes kidolgozását, felvállalását és terjesztését is.

A magyar jobboldali számára az élhető alapállás internalista és restauráló is egyben – a posztkommunizmus erjedése és lebontása közepette. Csak semmi forradalmi kísérletezés és utópikus társadalommérnökség! A posztkommunizmus (1988-tól) a progresszív, szélsőségesen neoliberális és baloldali társadalmi kísérletek korszaka volt, ahol egy rövid jobbközép kormányzat (1998-2002) inkább reflektív, mintsem meghatározó tudott csak lenni (meglehet, a mersz csak e korszak végén jelent meg a kormányzatban, átmenetileg). A lebontás mellett a párhuzamos helyreállítás és a függetlenség kivívása (a nemzeti szuverenitás kialakítása – a jelenlegi kormány legtámogathatóbb aktivitása), a szabadság és jó kormányzat kialakítása a legfontosabb. Az integrált magyar jobboldali koncepciónak a belső, korábban létező és megtartó hagyományok aktualizálása mellett kell állnia, ezért fontos a jogfolytonosság helyreállítása. Azzal szemben ugyanis nem jogtechnikai esetlegességek, hanem a politikai akarat és az ország tényleges függetlenségének tényszerű hiánya áll.

Az országnak visszaadni önmagát – ezzel a magyar politika hét évtizede tartozik immár. Identitáspolitika, szuverenitáspolitika, jó kormányzat, fokozott állami szerepvállalás, valósághű, de normatív politikai karakter – ezeket hiába is várnánk a baloldali és a liberális politikától, ebben a magyar jobboldalnak kell szerepet vállalnia.

Ez a most csontosodó korszak egy újabb átmenet lesz, ahogyan a rendszerváltozás korszaka is az volt. Amíg azonban a rendszerváltozást a progresszív reform jellemezte, addig az új korszakot a jó rend helyreállításának kell éltetnie. A kialakult társadalmi berendezkedés nem fenntartható, az ország szuverenitását, önálló társadalmi-politikai-közjogi rendjét felszámolták, ezért a jobboldali álláspont a szuverenitás helyreállítását képviseli, amellyel kapcsolatosan nagyon helyes mind a két jobboldali párt 1944 előtti forrásvidéke. A kurrens magyar jobboldaliak új emberek, új logikával gondolkodnak, mentesek a posztkommunizmustól – a hagyomány politikai bölcsességén állnak, és ezen építik fel a helyreállított (másoknak lehetségesen »új«”) rendszert. Alapítók – ennek minden felelősségével és lemondásával.

Nem csak pártpolitika, hanem szellemi-cselekvési egység


A magyar jobboldalinak nem azt kellene keresnie, hogy mi az, ami elválasztja, hanem mi az, ami összeköti más jobboldalival. Luxus és opportunizmus nyúlós keveréke csak a pártokban való gondolkodás, amikor mindenki teljesítményt (és annak megfelelő kommunikációt) vár el egy magyar jobboldali kormánytól. Sokkal inkább indokolt feladatokat keresni magunknak, mintsem megélhetési bérmunkásnak elszegődni egy párt mellé, ezzel ugyanis csak a jelenlegi helyzetet, a posztkommunizmus gyakorlatát erősítjük.

A magyar jobboldal jelenleg két irányzatban él: jobbközép és nemzeti radikalizmus (érdekes, hogy mindkettő pártprogramjában szerepel a konzervatív jelző). De a think tankoknak, a szellemi műhelyeknek nem pártokhoz, hanem egy organikus magyar jobboldali hagyományhoz kellene illeszkedniük. A magyar jobboldali és konzervatív véleményformálók felelőssége az, hogy az értelmiség árulásának liberális és baloldali gyakorlatát nem folytatják tovább (akik egy »liberális-konzervatív párbeszédben« reménykedtek és erőltették azt, sokszor megütötték már bokájukat az elmúlt években eddig is). Meg kell nézni, hol vannak a szövetségeseink, és azok miben lehetnek valóban a szövetségesek. A politikai csatákat vívják meg a politikusok, mindez maradjon azon a körön belül. A megosztás, a felszeletelés, a kicsinyes picsogás, a politikai hübrisz gyakorlata a politikai ellenség (bal- és neoliberálisok) előnye csupán.

A rivalizálás nem politika, nem az ország boldogulásának gyakorlata.”

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/36616


37 komment
Összes hozzászóló megjelenítése
A kommentek nem szerkesztett tartalmak,
tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
időrendben | fordított időrendben | értékelés szerint



A jó rend csak akkor lenne helyreállítható, ha a "módszerváltó" kommunista gyökerű pártok nyilvánosságra hoznák az ügynökaktákat 22 év után, kiszűrnék soraikból az ügynököket, teljes vagyonátvilágítást végeznének és a nemtelenül megszerzett vagyonaikat ismét állami tulajdonba vennék.
Addig minden csak parasztvakítás.


János!
Nem minden az, mint aminek látszik.
Attól, hogy valaki kinevezi magát jobb-, vagy baloldalinak még ocsmány kommunista marad.


Tőlem ugyan nem lopták el a szót, annál inkább a vagyonunkat.


Parfümotthon 2012. május 17. 10:07

Ajánlatunk hölgyek részére:
Giorgio Armani Si EDP Női 30ml, nálunk 13.100 Ft, a boltokban 17.300 Ft.
Hugo Boss Ma Vie Pour Femme EDP Női 75ml, nálunk 15.990 Ft, a boltokban 21.290 Ft.

Ajánlatunk urak részére:
Boss Bottled EDT Férfi 50ml, nálunk 7.680 Ft, a boltokban 14.310 Ft.
Bruno Banani Magic Man EDT Férfi 30ml, nálunk 4.110 Ft, a boltokban 7-490 Ft.

Rendelését 3 munkanapon belül kiszállítjuk, kérésére díszcsomagolásban, hogy teljes legyen az öröm.

(x)

(X)

Te normális vagy? (Már elnézést)
A családomat a kommunisták tették földönfutóvá, majd üldözött osztályidegenné.

Ja, lehet, hogy a kommunista retorika szerint elveszem mindenét, majd úgy kommunikálom, mintha adnék :o)

Ha erre gondolsz, akkor nem kell figyelni a kezed, mert tudom, hogy mi újság:o)


A mesekönyvbe való ideológiádat nem emberi használatra tervezték, te naiv egomán vadbarom miniszter elvtárs!
Így igen, ezek a komcsik, amit a világ 1917-től nagyüzemi szinten élvezhetett....tetszik vagy sem, ez van.


`Pedig a jobboldaliság elutasítása objektíven nem indokolt, hiszen nem ez hozott negyvenéves diktatúrát az országra, és nem a magyar jobboldali politika eredményezett kudarcos rendszerváltást sem.`


A negyven eves diktatura elott, egy jobboldali rezsim uralkodott, akinek epp most allitottak szobrot.

Mellesleg az a rezsim nagyjabol 3 millio magyar polgart tartott az egzisztencialis minimumon, cseledsroban, nem is beszelve a doni katasztrofarol es az ott veszet magyarokrol.

Azt gondolom teljesen objektiv elutasitani a magyar jobboldali ertekkeszlet egy jelentos reszet,

Válaszok:
CyB | 2012. május 17. 11:56

Ez igazán meggyöző volt atekintetben, hogy intelligens magyar polgár, elutasitsa a jobboldali értékeket.


Kiegészitve: az egészről azt gondolom, teljesen normális ha egy közepesen tájékozott magyar polgár a 20.század minden 'jelentősebb' magyar vezetőjét elutasitja, vagy negativan itéli meg.

Én azokra az honfitársakra nézek én furán és gyanakvóan akik nem igy tesznek.


"A jobboldali nézetekre, érvelésre, de akár egy kettőskeresztes kulcstartóra is"

Anyád! A kettőskereszt nem jobboldali jelkép, hanem az államcímer részeként az egész nemzeté. Fidesz- vagy jobbik-logó, na ezek jobboldali jelképek, de a nemzeti szimbólumokat kéretik nem kisajátítani!


Olyan akarsz lenni mint szlovákok?


A munkaügyi megatrend (technológia fejlődése) és az olajcsúcs (erőforráshiány) találkozásából egyértelmű, hogy diktatúra lesz.
Azon megy a harc, hogy ez milyen legyen.
Nekem jobban tetszene egy jobboldali, mint egy baloldali.


Diktatúra: A követelőző tömegek száját nem tudják betömni zsemlével, ezért betörik puskatussal.

Baloldali: Hazudik össze-vissza, hogy miért is van ez, ami szöveget kötelező átvenni, mert különben te is úgy jársz.

Jobboldali: Nem hazudik hülyeséget, egyre kényes, hogy ne akard megdönteni a rendszert.


Egyik sem olyan sikeres az ellenség-gyüjtésben mint az említett nemzeti oldal...


Az önzés és irigység nem párt-függö. Pont az ilyen ösztönöket kellene egy egészséges rendszernek ügyesen kordában tartani. Meg kell értetni az emberekkel, hogy önzésböl is érdemes önzetlennek lenni...


 

Csák Máté vagyok, a Felvidék ura. III. András halálával kihalt az Árpád-ház, és megnyílt az út, hogy enyém legyen a Szent Korona. De ehhez előbb le kell győznöm vagy hűbéresemmé kell tennem a többi oligarchát.

 

Válassz engem a Kard és Korona társasjátékban, hogy Pozsony, Nyitra és Gömör vármegyék mellé az egész Magyar Királyságot meghódítsuk!

(X)

Az emberek nem olyan buták, hogy ne tudnák, hogy a régebbi jobboldali kormányok mennyire elhanyagolták a kisemberek érdekeit. A családi történetekben még benne vannak az ágyrajárók és a kizsákmányoló munkaadók. Ha ez nem igy lett volna, soha nem tudott volna a baloldal bárhol is sikeres lenni.
Ugyanakkor azt is tudják az emberek, hogy a baloldal nemcsak a szovjet-kommunizmust jelenti, hanem azokat a szocialista kormányokat is amik felvirágoztatták Nyugateurópát a háború után.
Semmi értelme bármelyik oldalt is démonizálni. A Jobbik megteszi ezt saját magával...


Ez a Mandinerhez méltatlan cikk. Se füle, se farka! Ha csak ilyen uszításra telik a szélsőjobbnak, akkor itt nagy baj lehet. Ennek a cikknek a szerzője egy szobafestő házmester értelmi színvonalán van.



Bejelentkezés

Felhasználónév:

Jelszó:


Regisztráció | Elfelejtett jelszó