Regisztráció | Elfelejtett jelszó | Felhasználó törlése

2012. május 16. 14:05

Ezek a srácok a hegyek szerelmesei, ez a szerelem pedig kockázatokkal jár, amiket ők nagyon is ismernek.

Szomorú eseménnyel végződött az idei magyar nyolcezres expedíció, az emlékére készült videóval a Mandiner is megemlékezett Horváth Tiborról. A kommenteket olvasgatva határoztam el, hogy írok erről az összetett történetről pár sort – a poszt azért csak most jelenik meg, hogy kicsit távolabb kerüljünk a konkrét esettől és a gyásztól.

Kezdjük az elején: amit egyes hozzászólók megengednek maguknak egy elhunytnak emléket állító bejegyzés alatt, az számomra egyébként felfoghatatlan, de mondjuk azt, hogy ilyenkor kerül felszínre a téma.

A leggyakoribb megjegyzés, hogy minek mentek oda, minek ilyet csinálni stb. Röviden azért, mert ott van. Bővebben a Népszabadság remek publicisztikája írja le ugyanezt. Tudom, akik eddig nem értették, azokkal ezektől a soroktól sem fogunk közös nevezőre kerülni, más paradigmában gondolkodunk. Nekik legyen annyi elég, hogy ha én akármilyen nőbe vagyok szerelmes, akkor senki ne mondja meg nekem, hogy ne legyek, csak tartsák ezt tiszteletben, ennyi mindenkinek kijár. Ezek a srácok a hegyek szerelmesei, ez a szerelem pedig kockázatokkal jár, amiket ők nagyon is ismernek.

Egyébként bármilyen sport üdvözlendő, főleg a mai magyar társadalom egészségi és mentális állapotának ismeretében. A sportokhoz viszont hősök kellenek, ők adják az új generációk számára a motivációt és az inspirációt, és mint ilyenek, szerintem sokat adnak a nemzetnek. Ehhez hozzátartozik, hogy könyveket írunk róluk és sztárok lesznek. A konkrét történet szereplőinek a tevékenysége a Lajtától nyugatra fekvő országokban talán nem kapna ekkora médiaérdeklődést, bár a teljesítményük nemzetközi szinten is komolynak mondható. Mindenesetre nekünk ők vannak, és legyünk büszkék rájuk.

Erőss Zsolt sportteljesítménye különösen tiszteletre méltó, kivételes adottságai vannak. Tipikus kemény székely gyerek, elpusztíthatatlan őserő. Ráadásul a képességeihez megfelelő szorgalom és kitartás is párosult. Lábának elvesztése is kemény történet, nem volt szükségszerű, de különben nem mehetett volna többet magashegyre.

Másik visszatérő kérdéskör a kommentekben a pénz. Igen, egy ilyen expedíciónak milliós költségei vannak. Nyugati országokban a felszerelésgyártók hatalmas pénzeket tolnak a saját mászóik szponzorálásába alaptevékenységükből adódóan. A hazai expedíciók ilyenről nem is álmodhatnak, annak ellenére, hogy azért vannak támogatók. Ezért a zseton sokszor korlátot jelent, valamint gyakran arra kényszerülnek a csapatok, hogy ezt-azt megoldjanak okosban, vagy azzal főzzenek, amijük van. Továbbá ezeknek a hazai mászóknak egyik fő bevételi forrása a jómódú, kalandvágyó emberek kirándultatása, hogy egy-egy hegyen készíthessenek magukról egy fényképet, amivel otthon verhetik magukat, hogy milyen fasza csávók. Na, ez az a pont, ami számomra már vet fel kérdéseket, de mondjuk azt, hogy ilyen tapasztalt hegyi vezetők nyilván sosem kerülnének ilyen emberekkel olyan helyzetbe, ahol semmi keresnivalójuk nem lenne. És ha van fizetőképes kereslet, akkor legalább tudnak belőle pénzt csinálni.

A konkrét történésekhez kanyarodva, bár én alapvetően sehol sem láttam ezt leírva, de bármiben mernék fogadni, hogy a csapatnak az egyetlen célja, hogy Erőss Zsolt legyen az első magyar, aki megmássza az összes (14) nyolcezrest. A világon ez eddig 27 embernek sikerült, ő kilencnél tart. Nem kis szó lenne – viszont nem ez az első tragédia, ami erőfeszítéseiket kíséri. Ez szerintem részben a fentiekben leírtakkal magyarázható, részben egy másik dologgal. A tragédiák mindig akkor történnek, amikor a sok kisebb-nagyobb hiba összeadódik.

Ott kezdődött, hogy hetekkel később értek a helyszínre, mint optimális lett volna. Miért? Mert embereket kirándultattak a Himalájában, hogy pénzt keressenek. Azt gondolták, majd később behozzák a lemaradásukat az akklimatizációban, de jött a rossz idő. Az expedíción résztvevő újságíró a saját blogján írja le, hogy a tragédia előtt napokkal az összes komoly csapat elhagyta a hegyet a várható időjárás miatt. És jött a tipikus magyar sztori: nem számít se a rossz idő, se az elmaradt akklimatizáció, ha már ott vagyunk, akkor ráfordulunk a történetre, mert ki tudja, mikor lesz megint lehetőségünk idejutni. Egyszer hatalmas hóvihar közepette toppantam be egy osztrák hüttébe. A csapos röhögve kérdezte, hogy ugye magyarok vagyunk? Mert ilyen időben csak a csehek, a lengyelek és mi mászunk... 

A másik ok a csapat működése környékén keresendő. Erőss Zsoltról már egy több mint tízéves cikkben is leírták, hogy valószínűleg nem fog egyetemi előadásokat tartani a csapatmunkáról. Viszont az ilyen szintű hegymászáshoz csapat kell, ha csapatjátékos valaki, ha nem. Sőt a legnagyobb hegymászók, (pl. Messner, aki elsőként mászta meg az összes nyolcezrest) rendszeresen tartanak menedzsereknek képzéseket és előadásokat vezetéselméletről és ehhez kapcsolódón dolgokról, mint pl. csapatmunka vagy célmeghatározás. Ettől függetlenül ezen a szinten elfogadható, hogy szétválnak a partik, és egyedül folytatják a mászók. Mindenki nagyfiú, mestere a hegymászásnak, képzett, megfelelő rutinnal és erőnléttel rendelkezik a különféle helyzetek kezelésére. Ezért hiába vetődik fel sok emberben, hogy miért indult el egyedül lefelé Horváth Tibor, mert ha együtt maradnak, vagy megvárja Zsoltot akkor ez vagy az lehetett volna, nem ez a fő kérdés. Tudjuk, hogy az egész helyzet el volt cseszve, és ott sem kellett volna lenniük: rossz idő volt, és nem akklimatizálódtak megfelelően. Az ilyen helyzetben pedig már benne van a tragikus kimenetel.

Az igazi kérdés az, hogy a csapatukat hogyan állították össze (kik és milyen szerepet/felelősséget vállaltak), és hogyan hozták a döntéseket. Nekem gyanús, hogy Erőss Zsolt mellé nem először kerül nála gyengébb ember, akinek nem megfelelően ítélik meg a képességeit. Az már csak okozat, hogy egyedül marad, és bajba kerül. A másik lehetőség, hogy Erőss Zsolt szinte elképzelhetetlenül önző. Mindenesetre kíváncsi leszek, hogy lesz-e bárki, aki legalább részben vállalja a felelősséget, vagy bevallja, hogy vastagon benne volt az események tragikus alakulásában. Mert a csapatmunkához ez is hozzá tartozna.
A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/36589


15 komment
Összes hozzászóló megjelenítése
A kommentek nem szerkesztett tartalmak,
tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
időrendben | fordított időrendben | értékelés szerint



Korrekt elemzésnek tűnik.


 

Csák Máté vagyok, a Felvidék ura. III. András halálával kihalt az Árpád-ház, és megnyílt az út, hogy enyém legyen a Szent Korona. De ehhez előbb le kell győznöm vagy hűbéresemmé kell tennem a többi oligarchát.

 

Válassz engem a Kard és Korona társasjátékban, hogy Pozsony, Nyitra és Gömör vármegyék mellé az egész Magyar Királyságot meghódítsuk!

(X)

A veszelyeket ismerik, de talan nem hiszik el..


Minden ember aki valamilyen nehézség vagy probléma,kihívás előtt áll,azt hiszi,hogy Ő biztosan megoldja.Aztán legtöbb esetben jön a kijózanodás és szerencsésebb esetben,a túlélés.A konklúzió viszont általában az,hogy mégsem az ember a teremtés koronája,ugyanolyan gyarló és esetlen,mint a többi élőlény.A természet csak játszik velünk,mi olyanok vagyunk,mint a hajnali,harmatos lepkefing.Egy szellő is elfúj,hiába érezzük magunkat erősnek.
A szeretete a hegymászásnak és egyéb dolgoknak,a szerelem irántuk?
Csak egyik kedvenc íróm szavaival tudom érzékeltetni:"A sírig tartó szerelem titka,a korai halál." by Molnár Éva


Magyar halálok

Michnai Attila
- nezopont_online@hetivalasz.hu
Utolsó módosítás:
2012.05.16. - 03:58
Létrehozás:
2012.05.13. - 10:56



Hősiesség, kalandorság, misztikum? A magyar diáklány egy amerikai matrózt mentve, a hegymászó sportbravúr közben áldozta életét.
hirdetés

Értelmetlen halál, jut eszünkbe elsőként a két eset hallatán. Valóban az? Egy tizenhat éves magyar lány habozás nélkül dobja saját mentőmellényét a maga bőrét vízbe ugorva mentő amerikai hajósnak, hogy aztán majd ő maga odavesszen. A közvélemény a magyar lány önfeláldozó tettéről csak mostanság, két évvel a philadelphiai Delaware folyón történt baleset után szerezhetett tudomást, ahogy arról is, hogy Amerika népe igazi hősnek kijáró tisztelettel adózik az elhunyt emlékének.

A másik hír szerint a világ legveszedelmesebb nyolcezres csúcsát, a nepáli Annapurnát ostromolva életével fizetett a minap egy harminchárom éves magyar hegymászó. Az eset nyomán, az expedíció blogján az ilyen balesetek alkalmával már-már szokásossá váló, szenvedélyes vita bontakozott ki az áldozat, annak társai felelősségéről, avagy éppen felelőtlenségéről.

Egy élet van és egy halál, szól a régi magyar katonamondás, jelezve, hogy az emberi élet a földi lét legnagyobb értéke, adománya, illő tehát ennek megfelelő becsülettel bánni vele. Vigyázni rá, rejtegetve óvni, mint afféle kincset – szól az egyik fél tanácsa. Értékét növelendő megforgatni, valamely nemes cél érdekében akár elvesztését is kockára tenni – hangzik a másiké. És a vitában mereven kitart mindkét fél a maga álláspontja mellett.

„Szerintem nincs mit sajnálkozni. Egy felnőtt ember, nyilván kellő tapasztalattal bírva (hiszen – gondolom – ilyen hegy közelébe se kerülne ennek híján) vállalta a kockázatot, és neki ezt dobta a gép. Legalább abban/úgy halt meg, amit szeretett – én is inkább ilyesmit választanék, mint egy kórházi ágyon döglődni hetekig, hónapokig...” – írja az egyik hozzászóló, hogy majd ugyanő ugyanott imigyen folytassa: „Más kérdés az, hogy személyes véleményem szerint (egy családos ember részéről) ez a sport elfogadhatatlan, végtelen önző, öncélú tevékenység, mert a kockázata nagyságrendekkel nagyobb, mint pl. futásé, egyebeké. Számomra nagyon erősen kérdéses a példaértéke is az efféle sportoknak, véleményem szerint nem különösebben helyes példa az, hogy valaki örökké kielégíthetetlen, egoista becsvágya miatt, gyakorlatilag semmiféle társadalmi haszonnal nem járó tevékenységben kockáztatja az életét, testi épségét. Értelemszerűen, ettől még a teljesítmény lehet emberfeletti, de ez önmagában nálam kevés a tisztelethez.”

Az ilyen megállapításokat persze a „szakma”, vagyis a hegymászók és az ő híveik tábora sem hagyhatta szó nélkül, Benedek István Csavargás az Alpokban című művének misztikus sorait emelve egy másik hozzászóló által oltalmul maga elé: „Csak szimbólum a hegy és a hegymászás; minden valamirevaló embernek kell hogy legyen egy Matternhornja, amit tűzön-vízen keresztül meg akar mászni. Nem a Matternhorn a szép,... hanem az a szép, hogy vannak matterhornjaink, amelyek kikényszerítik belőlünk az igazi emberi magatartást: a küzdést. Nem a küzdést a létért, ... hanem a léten felüli küzdést: azt a küzdelmet, amit nem az élet szükségletei kényszerítenek ránk, hanem emberi mivoltunk: a szenvedély.”

Igazságtevésre a fenti vitában magunkat feljogosítva nem tudván, az érintett családtagok, barátok felé őszinte együttérzésünket kifejezve a közös reménynek adunk hangot, miszerint a történteknek igenis lesz „társadalmi haszna”, és honfitársunk/társnőnk halála dehogyis volt értelmetlen!


"Röviden azért, mert ott van."

Értem. Ha ott egy kút, akkor beleugrasz, "mert ott van"..?

"ha én akármilyen nőbe vagyok szerelmes, akkor senki ne mondja meg nekem, hogy ne legyek"

Legyél, csak ha baj történik, akkor utána ne kelljen sajnálni, ne próbáljon meg senki pozitív hősként feltüntetni, amikor előre tudni lehetett, hogy az a nő nagyon veszélyes.

"Mindenesetre nekünk ők vannak, és legyünk büszkék rájuk."

Azzal komoly problémák vannak, akik az élet ezernyi területéről nem találnak maguknak méltóbb és követendőbb "példaképeket"/"hősöket" (nem véletlen az idézőjel).

"Lábának elvesztése is kemény történet, nem volt szükségszerű, de különben nem mehetett volna többet magashegyre."

Dehogynem mehetett volna, csak persze nem 8000-resre és technikailag nem nehéz hegyre (olyan hegyek közt is van magas): de hát ott nincs természet, ott nincs béke, ott nem teljesedhet ki az ember..? Dehogynem, legfeljebb csak nem élhet meg belőle.

"Erőss Zsolt legyen az első magyar, aki megmássza az összes (14) nyolcezrest. A világon ez eddig 27 embernek sikerült, ő kilencnél tart."

Mire sikerül Neki, gondolom lesznek még páran. Jó lenne egyébként még hosszú értelmes életutat befutható további emberi áldozatok nélkül.

"A csapos röhögve kérdezte, hogy ugye magyarok vagyunk?"

Ugye, hogy nem ok nélkül röhögött ki..? Ez megint inkább szomorú, mint pozitív elem: nem büszkének kellene lenni a hülyeségre, hanem elgondolkodni rajta.

"Tudjuk, hogy az egész helyzet el volt cseszve, és ott sem kellett volna lenniük"

És erre legyünk büszkék..?!

"Mindenesetre kíváncsi leszek, hogy lesz-e bárki, aki legalább részben vállalja a felelősséget, vagy bevallja, hogy vastagon benne volt az események tragikus alakulásában."

Jósolok: nem.


ez a sztori megint inkább a szégyenünk, mint dicsőségünk.


Engem zavarnak a kommentek. Talán az enyém is zavarna engem. Mert az induló anyag annyira fantasztikusan jó, hogy ha volna rá lehetőségem, Pulitzer díjra javasolnám. Így kell elindítani egy cikket, így kell végigvezetni, így kell kibontani, és így kell befejezni.
Annyira jó, hogy az ilyen szerzőnek kellene könyvet írni erről az expedicióról. Mert látható (bár kisebb(?) hegyek megmászójaként)a szerző sokat tud a történetről.

Válaszok:
Ursa Maior | 2012. május 16. 23:41

"A leggyakoribb megjegyzés, hogy minek mentek oda, minek ilyet csinálni stb. Röviden azért, mert ott van. Bővebben a Népszabadság remek publicisztikája írja le ugyanezt."

Még fiatalkoromban volt pár kocsiőrült barátom. Lehet másképp is nevezni őket. Jórészt azzal szórakoztak hogy padlógázzal átmentek a piroson. Nem értek velük egyet, de a cikkiró szerint ez is rendben van? Hiszen a tilost jelző lámpák/táblák is ott vannak...
Lassan azt is meghatározzák törvényileg hogy a füvet akkor vághatom le ha diplomám van és csak ha szabályos formában teszem, nem lehet csak összevissza. Akkor most mi a helyzet? Extrém őrültségek megengedhetők, avagy sem?


"Tudom, akik eddig nem értették, azokkal ezektől a soroktól sem fogunk közös nevezőre kerülni, más paradigmában gondolkodunk."

Hát nem is.


Miért jut eszembe erről a Bombák földjén c. film?

Legyen: ha valaki hatalmas személyes áldozatokat hoz a célja eléréséért, az példaértékű. Ha a cél igazából értelmetlen, akkor is vannak metafizikai kérdések azzal kapcsolatban, hogy mi értelmes egyáltalán?

A végső kérdés az, hogy aki ténylegesen kiöregszik, és már nem tud ilyen extrém kalandokra vállalkozni, az megtalálja-e utána a helyét a mindennapi életben?


A Pulitzer-díjat megtartanám komoly dolgokra: olyanokra, amelyek a társadalom nagyrésze szempontjából fontosak. Egy céltalan (pontosabban csak öncélú) halál nem az. Ha az elhunytnak volt családja, akkor végképp szomorújáték ez.



Bejelentkezés

Felhasználónév:

Jelszó:


Regisztráció | Elfelejtett jelszó