Globalizáció helyett lokalizációt!

Dr. Tóth Gergely szakterülete a környezettudatos vállalatirányítás, a vállalatok társadalmi felelőssége és az alternatív közgazdaságtan. Többedmagával megalakította a fenntartható gazdálkodást terjesztő KÖVET Egyesületet 1995-ben, amelynek ügyvezető igazgatója volt 2006-ig, azóta főtitkára. 2000 és 2005 között a hamburgi székhelyű International Network for Environmental Management (INEM) ügyvezető igazgatója, majd alelnöke. 2006 óta közgazdaságtani tárgyakat, kereskedelemtant oktat a Pannon Egyetem Georgikon Karán Keszthelyen, 2008 óta egyetemi docensként.
Több kisebb elismerés mellett 1995-ben elnyerte a Magyar Tudományos Akadémia Pro Scientia díját. Szakterületén eddig 20 nagyobb programot vezetett, 30 könyv illetve kézikönyv megírásában működött közre, ezek közül a legjelentősebb A Valóban Felelős Vállalat, amely 7 nyelven jelent meg. Jelenleg a fenntartható fejlődéssel összhangban lévő közgazdasági elméleten, az ún. bionómián, illetve ennek továbbfejlesztett változatán, a gazdaságteológián dolgozik.

Sokat hallottuk, hogy a rendszerváltozás után egy vadkapitalista időszak kezdődött Magyarországon. Hogyan kell ezt érteni, milyen volt ez a történelmi korszak?

Lelkileg közelíteném meg ezt. Nyugaton is megtörtént az eredeti tőkefelhalmozás, de nálunk annyi rafinériája van, hogy sokan átmentették a politikai vagyonukat. Aki elég idős, még emlékszik a vágyakozásra a nyugat iránt, amit a farmer vagy a kvarcóra (korábban a Coca-Cola, később a Gorenje hűtő) szimbolizált. A vagyon, a tulajdon sokkal fontosabb számunkra, mint azok számára, akik beleszülettek. Ragaszkodunk, tapadunk hozzá. Egy bölcs ember, egyébként egy idősebb, vagyonos német úr úgy fogalmazott egyszer, hogy fél éves fizetésnél drágább autót senkinek nem érdemes megvennie. Nyilván az ottani viszonylatok között kell értelmezni a konkrét számot, de az alapelv mély bölcsességet tükröz. A '90-es évektől beindult a versengés a javakért, ami ez esetben sajnos negatív folyamat. A gazdaság fele áldozatául esett. Az ásót, amit Keszthelyen veszek, Mexikóban gyártják. Annyira elcsodálkoztam ezen, hogy beszélgetni kezdtem az eladókkal. Kiderült, hogy volt két szerszámgyár Magyarországon, amelyek kiválóan ellátták az országot a szükséges termékekkel. Talán még exportra is gyártottak. De bezárták őket. Nem tudom elhinni, hogy az ország és az érintett vállalatok jó menedzsmentje esetén ez bekövetkezhetett volna. A globalizáció hatalmas erő, de azért a népmesékből tudjuk, hogy a szegénylegény legyőzése a hétfejű sárkányoknak sem könnyű feladat. Ha skálahatékonyságot nézünk (economies of scale) akkor minél nagyobb tételben gyártunk valamit, annál olcsóbb az egyedi darab ára. Egyszerűen nem hiszem el, hogy ezeknek a gyáraknak a bezárása tényleg hatékony lépés, és azt sem, hogy ne tudtak volna piacon maradni. De eltűnt az országból a haszonállatok tartása, a virágcserép, sorolhatnám. Sümegen például komoly fazekas hagyományok vannak. Gyönyörű helyi társadalomszervezési erő volt, ahogy a versenytársak évente egyszer összefogtak, családostul elmentek több hétre agyagot bányászni együtt, az asszonyok együtt főztek, a gyerekek együtt játszottak. Miért kell nekünk Olaszországból virágcserepet importálni? Miért francia a legközelebbi üvegpohár? Hogy Kínáról ne is beszéljünk.

Mivel járt hazánk gazdasági leépülése?

Nos, ezeknek a folyamatoknak, változásoknak van két szomorú következménye. Eltűntek a kvalifikálatlan munkák, azaz a kézművesség, és minden low-tech, amihez egyszerű, de alapos tudás kell. A cigányokat mindig szidják, hogy nem akarnak dolgozni. Régen kiválóan értettek a teknővályáshoz, zenéléshez, vályogvetéshez, kereskedéshez. Mára minden munkájukat kiváltottuk: teknő helyett ott a kínai műanyaglavór, hegedű helyett az mp3, vályogtégla helyett az ytong, a kereskedésük pedig jószerivel a lomizásra szűkült. Holott a tömegeknek szüksége volna erre a fajta munkára. Régen rossz, ha egy társadalomban csak a több diplomával, nyelvtudással, ninja állóképességgel, japán lojalitással, de persze cselédi önbecsüléssel rendelkező „versenyképes emberi erőforrás” kap munkát, s persze ő is csak 25 és 35 éves kora között. A gazdaság feladata, hogy mindenki számára biztosítsa a munkát, ahogy a test a szervei számára a vérkeringéssel eljuttatja a tápanyagokat. Nem jut túl sok vér egy helyre, de egyenlően jut mindenhova. Nincsenek éhezők és munkanélküliek, igaz, nagytőkések és unatkozók sem.

Kötelez valamire a vagyon?

Az eredeti tőkefelhalmozás nem abból áll, hogy összeszedem a gazdaságból és elköltöm villára, vagy felrepülök az űrbe, ahogy tette azt Charles Simonyi, ezzel sok ezer afrikai éves megélhetését költve el. A Rerum Novarum című pápai enciklika hangsúlyozza, hogy ha nő a magánvagyonom azzal nő a felelősségem is. Az 1900-as évek kapitalistája még tisztában volt ezzel az elvvel: egy puritán, takarékos figura, akinek aránytalanul nagy vagyon jut, de ügyesen tud másoknak munkát adni, ezzel legitimizálja magát a társadalom előtt. Max Weber: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme című könyve szerint a protestáns vállalkozók voltak azok, akik „a régi masszát áterjesztették egy új rendszerré”. Nagymértékben járultak hozzá a gazdasági fejlődéshez, de nem csupán a maguk hasznára. Mi magyarok nem vagyunk rosszabbak, csak ránk zuhant egy kontrollálatlan „fejlődés”. Számos olyan nyugati példa van, ahol már nem kihívás a személyes gazdagság, a módosabbak sokkal inkább tenni szeretnének a társadalomért, ilyen példa Georg Winter vagy Alfred Ritter, ötödik generációs csokoládégyáros, akiknek Paradigma nevű cége környezettudatos fűtéstechnológiával és fejlesztésekkel foglalkozik.

Nálunk is öt generáció múlva lehet csak hasznos társadalmi tevékenységre számítani?

Véleményem szerint tanulunk mások hibájából. Az Aranykalitkában című könyvben az egyik menedzser arról számol be, hogy folyamatosan 37 fokos láza van. Sokan szenvednek a magas pozíciótól. Murphy szerint addig fejlődsz, amíg olyan pozícióba nem jutsz, amire abszolút alkalmatlan vagy… Ha egy kirándulás során csak a kidobott aksikat látod a gyönyörű táj helyett, az is objektív valóság, de ha a tájat nézed, az is. A Jó csöndes, lassan növekvő, de létezik. Simone Weil így fogalmaz: „ahol elrejtezik Isten”. Csak észre kell venni.

Van-e másfajta gazdaság, működőképesek, reálisak, életképesek-e az alternatív modellek?

Nálunk aktuálisan látszik a társadalmi elkeseredettség, az emberek nem látják az egyéni boldogulás, a gyarapodás esélyét. A válság ezt az általános rossz hangulatot, a kilátástalanság érzését tovább mélyítette. Látszik már egy-két vigasztaló tendencia, átalakulóban vannak a versenyzési feltételek. Telik a gátig a medence, aztán egyszer csak leomlik a gát és szétterül a víz. Matematikailag így működik, a népességrobbanás is ilyen: 2050-re 9 milliárdan leszünk, szokták mondani. De ilyen mértékű növekedés lehetetlen. James Lovelock, a Gaia-elméletről elhíresült világklasszis tudós szerint 2100-ra félmilliárd ember marad csak a Földön. Én optimistább vagyok: megváltozik a növekedéshez való viszonyunk, a gyerekkorból felnőttkorba érünk: nem a növekedés, hanem az állandóság, a kiegyensúlyozottság lesz a fontosabb. A pápák felhívják a figyelmet arra, hogy ha a növekedéshez nem tartozik lelki fejlődés, az nem jó irány.

Mennyiben van ehhez közünk nekünk, itt, Magyarországon?

Ha a pénz értéke csökken, és visszaáll a természetes javak értéke – víz, hajlék, tiszta, szennyezetlen föld – az komoly tőkét jelent. Az őseink nem véletlenül választották ezeket a természeti adottságokat, amiket itt találtak. Mi kicsit kevert nép vagyunk, ez is nagy előnyt jelent – nem vagyunk nemzetkarakterbe szorítva. A status quo-ban érdekelt nyugat sosem akar váltani a jól kialakult rendből, de kénytelen lesz akkor, ha megváltozik az eddigi értékrend és egy teljesen új gazdasági szemlélet lesz érvényben. Egy történelmi példa a változásra, hogy míg száz évvel ezelőtt nem volt nemesebb feladat a haza védelménél, addig ma senki nem akar ezért ölni, vagy meghalni. Mi ez, ha nem a kereszténység térhódítása a világban? Vagy nézd meg az állati jogokat! Megtanultuk, hogy nem jó háborúzni. Még a nyertesek is csak rövid távon azok. Megtanultuk az életet tisztelni. Meggyőződésem, hogy van fejlődés, haladunk előre. És szem kérdése, hogy mit látunk… Eddig nem gondolkoztunk különösebben, jó volt a langyos kapitalizmus nyugaton. Itthon, mióta becsatlakoztunk a nagy, erős Unióba, elfogy körülöttünk az élettér. Vidéken ezt nagyon erősen érezni, nincs mezőgazdaság – ami működik, az külföldi kézben van. Háborús helyzet.

Éppen ilyenkor létkérdés, hogy mik az alternatívák.

A lokalizáció nagyjából a globalizáció ellentéte, helyi erőforrásokon alapuló gazdaság: élelmiszer önrendelkezés, helyi kereskedelem, szövetkezetek, kézimunka, stb. Tavaly a Pannonhalmi Nyilatkozat aláírásakor egy szakértői találkozón újra előkerült ez a fogalom. Az ott lévő 100 emberből 95 tett valamit a lokalizációért. Szabolcsban az egyik faluban egy méternyi polcfelületet kell kötelezően helyi termékekkel megtölteni. Lantos Tamás, Markóc polgármestere kaszáltatja a füvet. Eldöntötte, hogy nem benzinre költi a pénzt, hanem a munkanélküliség és nemzetiségi problémák által keményen sújtott településen így ad munkát az embereknek. Az ilyen módon lekaszált füvet megehetik az állatok is. Az efféle józan megoldásokat régen tudtuk, de mára elfelejtettük. A faluban nincs ipar, nincs hídjuk sem a Dráván, és ezt meg is akarják tartani így, mert éppen ez lesz a település nagy értéke a jövőben. A mostani rendszerben persze hátrány. A többlettőkéjük a helyben élni szándékozó véleményformálók összefogása. Sokszor veszek részt hasonló konferenciákon, és most azt kellett látnom, hogy öt év alatt lett 95 olyan ember, akik fontos dolgokat tesznek, előre gondolkodnak, hosszú távra terveznek. Mind-mind nehéz vidékekről érkeztek, Szabolcsból, az Ormánságból, az ország elmaradott vidékeiről.

Állítólag tanítható is. Van egy alternatív, keresztény közgazdasági képzés Magyarországon, ahol Ön is oktat.

Az egyik volt tanárom szerint Magyarország haveri alapon szerveződött. Engem is egy haverom szervezett be, aki történetesen szerzetes, hát elfogadtam a felkérést. Éreztük, hogy jó dolog, amit csinálunk, aztán kaptunk egy megerősítést Wolfgang Grassl-től, hogy amit mi itt összehoztunk, világviszonylatban is újszerű. Az USA-ban viszonylag sok a szerzetesrend által fenntartott egyetem, s akad jócskán business school is ezek között. Furcsa módon itt is főáramú (mainstream) közgazdaságtan, marketing, menedzsment oktatás folyik, megspékelve egy kis keresztény etikával. Mi a KETEG-en megpróbáljuk kialakítani mindezek keresztény változatát.

Hol jelennek meg itthon és a nagyvilágban ezek az elvek a gyakorlatban? Vannak-e etikusan vállalkozó üzletemberek ma Magyarországon?

Léteznek „másért vállalkozók” ma Magyarországon, meg lehet találni őket. Működnek, sikeresek, gyanúsan nagy számban vannak közöttük keresztények. Ha a vállalkozás kisebb, akkor a személyes értékrend könnyebben megjelenik a cég működésében. Az, hogy hiszel-e ebben a szemléletben, az emberi hitelesség kérdése is. Magam is kereső ember vagyok, aki már kicsit többet gondolkodott mindazokon a dolgokon, mint azok, akik elfogadnak tanáruknak. A teljes (egymással, természettel, magunkkal való) béke és fenntarthatóság elérése alól van felmentés, ám az erőfeszítés alól nincs, s a tálentumainkat kamatostul fogja számon kérni a Bíró. Persze kegyelemmel.

*

A cikkben említett alternatív közgazdasági irányzatot Magyarországon 2010. óta intézményesen is tanítják. A Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola és a Budapesti Corvinus Egyetem ekkor indította el közösen Keresztény Társadalmi Elvek a Gazdaságban (KETEG) képzését. Idén is lehet jelentkezni a 2 éves posztgraduális képzésre, amelyre BA-val és lehetőleg alapfokú gazdasági ismeretekkel is rendelkező diákokat várnak.