„Az USA-ban a reálbérek visszaestek, és az EU-ban is alig növekedtek a jelzett időszak egészében. A krízis oka nem a munkavállalók teljesítményének a csökkenése, hanem inkább az, hogy az egyes kormányok a bérstop következtében a gazdaságból hiányzó jövedelmeket, fogyasztóerőt (azaz a növekedés fő forrását) hitelekből pótolták. A szociális piacgazdaságokat olyan rendszerek váltották fel, amelyekben az emberek a korábbinál intenzívebb eladósodás árán próbálták fenntartani életszínvonalukat és megfizetni az addig szociális vívmányként élvezett humán szolgáltatásokat. Azután – amikor a kereslet szűkülése miatt a gazdaság lassult, az olcsó hitel pedig elfogyott – ránk köszönt az egyszerű matematikai képlet: stagnáló vagy csökkenő jövedelmek és növekvő társadalmi különbségek mellett a gazdaság bővülése hosszú távon nem biztosítható. Ha a szabályozás a jövedelemkoncentrációt – és nem a kiegyenlítést – szolgálja, az stabilitás helyett társadalmi feszültséget, konjunktúra helyett ismétlődő kríziseket eredményez.
Feltételezve, hogy az elmúlt két évtizedben az itt leírtak szerint működött a világ, az Orbán-kormány a létező legrosszabb, a válság okaként definiálható eszközöket próbálja alkalmazni a válságkezelésben: az egykulcsos adótól a szociális szféra leépítéséig, a humán szolgáltatások piacosításáig. Megint kiestünk a világ ritmusából: Unortodoxia határain kívül most (nem bölcs belátásból, hanem más választás híján) talán az igazságosság irányába billen az egyensúly, mert az ellenkező irány nem fenntartható. Eközben mi éppen betolatunk abba a zsákutcába, ahonnan a többiek próbálnak kihátrálni. Ha innen nézzük, egy fokkal érthetőbbé válnak a francia és a görög fejlemények – és sokkal ijesztőbbnek tűnik, ami idehaza történik.”