„Magyarázni roppant közönséges dolog, s mindig kilátástalan.” (Ottlik Géza: A drótszemüveg)
Nem fogok elemezni. Nem magyarázok meg semmit. A felkérés ugyan erre szólt, hetekkel ezelőtt, azóta tépelődtem rajta, aztán arra jutottam: nem elemzek (mit is?), nem fogalmazok meg téziseket (miről is?), megoldásokat (mire is?). Másutt amúgy is több terem volt hozzá (Kommentár, ahol ráadásul csak az elmúlt két évet gondoltam végig); ezen kívül pedig ez kifejezetten nem elemzésekre való blog. Része valaminek, ami számomra az elmúlt tizennégy év egyik fő témája, s amiről talán mégis érdemes írni, vállalva az erős szubjektivitást, a sűrű egyes szám első személyt. A felkérő majd eldönti, közli-e.
Szóval ott kezdődött, hogy 1994-ben a választások második fordulójában elmentem az akkor számomra illetékes VII. kerületi szavazókörbe, s leadtam a szavazatomat Toperczer Ferencre. Fogalmam sem volt, hogy kicsoda, ma sem tudom. De ő volt az MDF jelöltje. A fordulóba bejutott másik két jelöltet az MSZP és az SZDSZ állította. Toperczer úr természetesen biztos vesztes volt (végül 25% alatt végzett): ezért is mentem el, a tömegdemokráciával kapcsolatos nézeteimet erre az alkalomra szögre akasztva, szavazni. Hozzáteszem, a vereség akkor már négy éve biztos volt, a taxisblokád óta lehetett tudni – amely az egész rendszerváltásból talán a legtöbb embert meg- sőt, átmozgató esemény volt, legyen hétszer is átkozott –, úgyhogy a dolgok persze még korábban kezdődtek; mégis, ez a választás a politikai jobboldalt gyakorlatilag megsemmisítő kimenetelével afféle történelmi pillanatnak tűnt. Hiszen mi maradt a hivatalos politikai jobboldalon? Egy tökéletesen demoralizált és vezető nélküli MDF, egy lehetetlen alakokkal teli, áporodott KDNP meg egy komédiás-vezette FKGP. Nem is volt nehéz dolga a Fidesznek, ha a „benyomulás-területfoglalás” forgatókönyvét fogadjuk el. Persze miért ne tennénk? A társadalmi jobboldal létezett, képviseletet keresett magának, s végül talált is, legalább annyira a maga képére formálva a Fideszt, mint az a magyar politikai jobboldalt.
De ha merő politikai haszonmaximalizálásként és hatalmi játékként értelmeznénk az egészet, nem volna igazunk: a Fidesznek mindig is volt jobbszárnya (ami azt illeti, az SZDSZ-nek is), amely már az alapítás pillanatától igyekezett konzervatív irányba befolyásolni a párt politikáját, részben gazdasági, részben világnézeti téren. Végül is az 1994-es megsemmisülés után következő évek intenzív és hatékony jobboldali építkezése nélkül az 1998-as – szövetségben elért! – győzelem megmagyarázhatatlan lenne, lett volna, Bokros-csomag ide vagy oda. A győzelemhez pedig az kellett, hogy a Fideszt a társadalmi és történelmi jobboldal hitelesnek találja. Ebben pedig – szerintem – nem annyira az erősen a 1990-94 közötti ellenzéki szerephez kötött politikai személyiségek (akik a választási plakáton – emlékeim szerint – nem is külön-külön, hanem csapatként jelentek meg), hanem az igen erős politikai mondanivaló volt döntő mozzanat. Azt hiszem, azóta sem volt rá példa magyar választásokon, hogy a „polgári Magyarország”-hoz hasonló, erőteljes és gazdag pozitív jelentéstartalmú hívószóval valami mellett, s nem valami ellen lehetett nyerni.
Bár a „polgári kormány” kifejezés már kevésbé volt elegáns, pláne a Torgyán doktorral súlyosbított változat (Orbán-Torgyán polgárkormány, ha még tetszenek emlékezni), de összességében a kezdet nem volt rossz. A győzelmi kongresszuson Otto von Lambsdorff volt a díszvendég, a hangulat felszabadult és lelkes volt, egy generáció beérkezéséről, építkezésről, a legjobb értelemben vett európaiságról szólt. Lehetett aztán hümmögni némely szimbolikus gesztusokon, fejet vakarni a töméntelen vidéki fürdőfejlesztés és kisvárosi főtér-kövezés értelmén, a hetyke voluntarizmus kezdődő jelein (parlamenti helyelosztás, erőszakos felsőoktatási integráció, Nemzeti Színház), a kisgazdáknak mintegy odadobott agrárszféra és regionális pénzelosztás viselt dolgain, s aztán kissé zavartan megállapítani, hogy a szekér ugyan szaladt, mint ahogy akkortájt a világban mindenütt, de az a bizonyos polgári gondolatkör valahogy egyre jobban kikopott a szóhasználatból – éppúgy, mint a valóságból. Munkahelyből nemigen lett több, nyugdíjasból annál inkább; a családok ugyan prosperáltak (három gyerek, három szoba, négy kerék), de javarészt a jövőre terhelt közadósságból. Az értékteremtés kultúrája, az iparkodás, a nívó, a szellemi és anyagi igényesség, az okos és körültekintő tervezés, a függetlenség, a vállalkozó szellem, a valódi szolidaritás és közbizalom megannyi más polgári erénnyel vagy legalább mércével együtt egyre halványult.