A nagy menetelés végeláthatatlan vége – Mi a jobb? XII.

A jobb- és a baloldal az európai – a széles értelemben vett nyugat-európai – politikatörténet alapvető fogalompárja, amely leginkább az elmúlt 200-250 év európai politikatörténetének leírására – egyre kisebb magyarázó erővel – alkalmas. Mivel Magyarország ezen európai történetnek nem része – és az elmúlt két év megmutatta, hogy nem is kíván része lenni –, felesleges feltenni annak kérdését, hogy mit jelent a jobboldal idehaza. Semmit sem jelent. Egy európai fogalomnak nincs értelme egy Európán kívüli országban, és legfeljebb a nyelvi, fogalmi gyarmatosítás eszköze lehet csak.

A magyar történelemben a lényegi választóvonal az ország periférikus helyzetéből és népének nyelvi, kulturális izoláltságából adódik. A birodalmi függés volt az állandó kérdés Szent István óta, s bár e függés a magyar történelemben több sikert eredményezett, mint bármely elbukott szabadságharcunk (elvégre valamennyi szabadságharcunk elbukott), a magyar nép, s különösen a valamilyen megmagyarázhatatlan okból „jobboldalinak” nevezett oldal (ugyanígy érthetetlen a másik oldal „baloldalként” való megnevezése is) mai napig inkább a birodalmi – jelenleg az Európai Unió képében jelentkező – függést utasítja el. Ezzel igent mond periférikus és izolált helyzetére, annak minden kulturális következményével együtt. Persze ezen helyzetén változtatni nem tud, így a birodalmi út hívei – akik például az ország európai integrációját támogatják – a birodalom szemszögéből nézve ugyanolyan helyi ugarelitnek számítanak, mint a „jobboldal”. Magyarország nem tud helyzetén változtatni, így a bezárkózás vagy a kiárusítottság egyaránt, bár másképp hasztalan megoldásai között választhat.

*

A jobboldal és a baloldal kettőse azonban Nyugat-Európában is jelentősen veszít magyarázó erejéből. Norberto Bobbio szerint a jobboldal és a baloldal lényege az egyenlőséghez való viszonyukban fejezhető ki. A jobboldal elutasítja az egyenlőséget, míg a baloldal célnak tekinti azt. Természetesen így, sematikusan nem sok értelme van egy ilyen kijelentésnek, elvégre az emberek bizonyos tekintetben valóban egyenlők (méltóság, azonos antropológiai-biológiai lényegi tulajdonságok, azonos fajúság, stb.), míg számos – többségében szekunder, de a mindennapjainkat mindennél jobban meghatározó – szempontokban (szépség, anyagi helyzet, egészség, származás, stb.) meg egyenlőtlenek.

A baloldal arra tendál, hogy az egyenlőtlenségeket a lényegi egyenlőségek alapján egyenlítse ki, és így nem tartja legitimnek, hogy valaki származása, szülei anyagi helyzete vagy akár pusztán születési helyének tényszerűsége okán kevesebb, egyenlőtlenebb esélyekkel induljon el. A baloldal radikálisai valamennyi határt lebontana – elvégre egyenlőtlenné éppen a határok, a különbségek tesznek bennünket. „Egyetlen ember sem illegális”, hirdetik például a radikális baloldali körök, és ezért teljesen szabaddá tennék a bevándorlást. Elvégre annak puszta tényéből, hogy valaki mondjuk Párizsban született, nem látják indokoltnak, hogy előnyöket élvezzen egy Szenegálban születettel szemben. Természetesen a határok, a különbségek, az egyenlőtlenségek felszámolása végső soron a nemiség vagy a betegségek tagadásához is elvezet. Ha minden egyenlőtlenséget (betegség, nemi pozíció) társadalmi konstrukciónak tartunk, akkor eljuthatunk oda, hogy nincs férfi és nő, nincs egészség és betegség, nincs szépség és csúfság – csak az ember mint olyan van. Michel Foucault, amikor megtudta, hogy AIDS-es, azt mondta, hogy a betegség eleve a polgári társadalom konstrukciója, így a feladat csak annyi, hogy dekonstruálni kell a betegség fogalmunkat, és emancipálni kell az AIDS-et. Végül a történet másképp alakult, s a HIV-vírus dekonstruálta Foucault-t.

Az egyenlőség tagadása a jobboldalon is elvezethet szélsőséges nézetekhez, amikor az egyes egyenlőtlenségek alapján eleve az emberi faj egységét vonják kétségbe, s a beteg, csúnya vagy más vallású, más származású emberektől az ember-mivoltot is megtagadják. Sajátos, hogy végső soron mind az egyenlőség teljes igenlése (azaz annak állítása, hogy nincsenek egyenlőtlenségek az emberek között) és ennek tagadása (azaz az egyenlőtlenek kirekesztése) egyaránt unalmas, egyszínű világhoz vezet.

Természetesen a vita nem a szélső álláspontok között folyik. És ha az érvek beljebb jönnek, jogos kérdések vethetőek fel. Meg kell-e adóztatni az örökséget, elvégre az örökös az örökség révén nem a teljesítménye révén jut egyenlőtlen pozícióba? Be kell-e tiltani a bevándorlást, elvégre a bevándorló és az őshonos között legfeljebb a születési helyük a fő különbség? Lehet-e elitiskolákat létrehozni, ahol az eleve előnyösebb helyzetben lévő gyerekek további előnyét biztosítják a hátrányos helyzetűekkel szemben? Beleszólhat-e az állam egy vállalkozó döntéseibe, holott a vállalkozó saját cégében maga dönthetne minderről? Megadóztathatja-e az állam a polgárt, holott a polgár maga kereste, saját teljesítményével a pénzét? Együtt tanítandók-e egészséges és fogyatékos emberek, vagy már az iskolában külön kell választani őket? Előnyben részesíthető-e egy szép ember a munkaerőpiacon, vagy az állam kvótákkal, előírásokkal segítheti azokat, akik saját akaratukon kívül kerültek hátrányosabb helyzetbe? Ki lehet-e az állampolgárságból származási alapon rekeszteni bárkit is, holott a származás tényéből normative nem következik még semmi sem? Érték-e egy önálló kultúra, vagy a bezárkózás egyik formája csak?

És a kérdések folytathatóak még. A politika feladata dönteni, hogy ad-e (és hol ad) teret a természetes egyenlőtlenségeknek, vagy hol ítéli természet-, de legalábbis jogellenesnek azokat. És minél inkább támogatja valaki az egyenlőtlenségek fenntartását, szankcionálását, annál inkább jobboldali – amely láncolat végén a neonácizmus áll –, és minél inkább egyenlősítene valaki, tagadná a természetes egyenlőtlenségek létét is, annál inkább baloldali, ahol a láncolat végén meg a sztálinizmus áll. Sajátos persze, hogy számos baloldali kifejezetten nagypolgári – azaz az egyenlőtlenségek által kedvezményezett –, míg számos neonáci meg proletár – tehát az egyenlőtlenségek által sújtott – környezetből származik. Magyarországon is az LMP támogatja leginkább az egalitárius megoldásokat – holott szavazói inkább jobb módú, tanultabb rétegekből származnak –, míg a Jobbik anti-egalitarizmusának fő bázisa a borsodi magyarság, amely az egyenlőtlenségeknek maga is inkább áldozata.

*

A Fidesz e kérdésekben egyértelműen jobboldali. Célja egy szűk nemzeti burzsoázia kialakítása, amely a nemzeti és nemzetközi nagyvállalatok üzemeiben alacsony bérért és munkavállalói jogaiktól megfosztottan dolgozó rétegek felett gyakorolhatja a hatalmat. A kormánypolitika így az egyenlőtlenségek szélesítését és megerősítését célozza. Mindazon rétegek, amelyek nem találják helyüket eme új társadalmi szerkezetben – mert egyetlen Fidelitas-bulin sem tudtak kiérdemelni legalább egy tisztes középvezetői állást, viszont nem akarnak a szalag mellett állni – az új oktatási törvénnyel érthették meg a kormány nagyon őszinte és igenis tisztességes üzenetét, ajánlatát arról, hogy el kell menniük. A jelenlegi kormányról mindenképp pozitív értelemben jegyzendő fel, hogy nem hitegeti lehetőségekkel – mint elődjeik tették – a fiatalokat.

A Fidesz a birodalmi függés tekintetében is azt az utat választja, amelyet magyar vonatkozásban „jobboldalinak” szokás nevezni, s amelynek célja a periférikus izoláció fenntartása, a kulturális bezárkózás, a másság és az idegenség elutasítása. Mivel ezen pozícióval szemben legfeljebb a birodalmi függés opciója – amely az elmúlt kudarcos húsz évet határozta meg – vagy egyfajta dühödt egalitarizmus áll – TGM ennek szellemében tartja például elkeserítőnek, hogy ő egy fehér, heteroszexuális férfi (a baloldalon nem véletlen a férfiellenesség, és a homoszexualitás- vagy színesbőrűség-kultusz) –, a nem idézőjeles jobboldal számára a jobb híján való választás lehetősége marad csak.

A „jobboldal” az elmúlt tíz-tizennégy évben szembe fordult Európával, amelyet a külső szemlélődő értetlenkedésével figyel. Elhiszi, hogy a hatvannyolcasok állnak minden mögött, holott a hatvannyolcasok befolyása jelentősen csökkent, egyes liberális körök eleve nácizmussal vádolják őket (Götz Aly szerint 1968 gyakorlatilag 1933 folyománya), és számos képviselőjük a magyar népi jobboldalt is megszégyenítő antiszemitizmusba, kultúrpesszimizmusba, Európa-ellenességbe menekült. Ám mivel a második nagy harmincéves európai polgárháborúban (1914-1945) Európa megsemmisült – és Közép-Európa, Bécs, Prága, Budapest és Trieszt világa végleg eltűnt –, a Kelet-Európában is egyedül és értetlenül maradt Magyarország elszakadt a nyugati folyamatoktól. Orbán bizonyosan azt hiszi, hogy minden európai nagyváros utcasarkán hatvannyolcasok leselkednek az ártatlan gyerekekre, a nyugati újságírók meg bizonyosan meg vannak győződve arról, hogy Magyarországon tombol a fasizmus. Pedig Európa minden ideáját elvesztette. Fasizmus sincs már, hatvannyolc se. A konzervatív ezért csak önmaga számára vonulhat ki az igénytelenség, az olvasatlanság, a felszínesség világából, és teremtheti meg saját közegét. Nem a politikában, hanem a nappali és a hálószoba között félúton.

Európa jobboldala sem szól már túl sokról. A német CDU és az SPD között már árnyalatnyi különbségek sincsenek, az ÖVP elnökének nevét megjegyezni se érdemes, a franciák túl vannak életük legunalmasabb választási kampányán, az olasz jobboldal szétesőben, szétfolyóban. Az elégedetlenség látszik csak. Amelyet hol jobboldali populisták (Le Pen, FPÖ), hol liberális iszlámellenesek (PvV), hol hitleristák és kommunisták (mint Görögországban), vagy posztmodernek (mint a német Kalózpárt) fejeznek ki.

Magyarországon az elégedetlenség szülte a Fidesz elmúlt tízéves Nagy Menetelésének sikerét: a kétharmados parlamenti többséget, az eklektikus új Alaptörvényt és az egész Nemzeti Együttműködés Rendszerét. A Fidesznek protestpártként sikerült győznie, és állampártként egy új rendszert kiépítenie, amely rendszer – szakítva a korábbi két évtized jogállami blablájával – önnön legitimációját ténybeli sikerére (amely egyelőre még nyomokban sem látható) építi. Egyre többen elégedetlenek ezzel az eredménnyel, ám elfogytak az elégedetlenség formái. A Fidesz – és így a jobboldali kormány – elkövetkező tíz éve éppen ezért garantált. A tiltakozás erejét elvette a nyitott határok ígérete. És, hogy nincs más.

A Fidesz innentől fogva tehát bármilyen lehet. Övék az ország.