Az első államfői beszéd

Tisztelt Ház, tisztelt Elnök urak, Miniszterelnök úr,
Hölgyeim és Uraim, tisztelt Honfitársaim!

Amikor az ember elfogadja a felkérést, hogy Magyarország Köztársasági Elnökének jelöljék, mielőtt igent mondana, önmagával és honfitársaival szemben is kötelessége alapos önvizsgálatot tartania. Én is erkölcsi kötelességemnek éreztem, hogy önvizsgálatot tartsak.

Akik ismernek, pontosan tudják rólam, sosem ijedtem meg a feladattól, a felelősségvállalástól. A mostani önvizsgálat mégis minden korábbinál nehezebb helyzet elé állított.  Nehéz munka volt ez, hiszen hogyan is lehetne könnyű önmagunkat egy olyan feladat súlyával összemérni, mint amit a Köztársasági Elnöki megbízatás jelent? Ha valakik, az előttem járók mind ismerik ezt az érzést. És velük együtt most már ismerem én is.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Magyarország 5. Köztársasági Elnökeként kimondott első szavam a köszöneté.

Köszönetem fejezem ki mindazoknak, akik támogatták, és azoknak is, akik kritikával illették jelölésemet. A támogatás mindig sok erőt ad az embernek, a bírálat pedig arra jó, hogy józanságra, mértéktartásra intse. Ezért is köszönöm meg Önöknek tiszta szívemből a bizalmat és a fenntartásokat is. Számomra ez így együtt fejezi ki mindazt, amit a demokrácia és a nemzet egysége jelent. Egy nemzet igazi egysége ugyanis épp olyan összetett, mint a zenében az összhang, a harmónia, ami mindig sokféle hangban, sokféle szólamban ölt testet. De ahhoz, hogy ebben az összhangban mindig szívesen ismerjünk önmagunkra, mindössze egyetlen dologra érdemes, és kell is vigyáznunk. Arra, hogy soha, egyetlen pillanatra se feledkezzünk meg arról, mit is jelent a demokrácia. A demokrácia igazsága ugyanis mindig vitákban születik meg. Ezek a viták lehetnek élesek, lehetnek kemények, de sohasem hiányozhat belőlük egymás tisztelete. magyarságunk tisztelete, európaiságunk tisztelete, nemzeti közösségeink tisztelete, alkotmányos jogintézményeink tisztelete.

A második legfontosabb szó ezért számomra a tisztelet szava.

Mert fontos tudnunk, és nem lehet eléggé tudatosítanunk egymásban, hogy a sokféleséget mindig csak egyetlen apró különbség választja el a széthúzástól, azaz attól, hogy bármelyik pillanatban terméketlen, ártó, önző, a közösséget indokolatlanul megosztó vagy önpusztító erővé váljék. És ez a különbség nem másban van, mint a tiszteletben, vagy annak hiányában. Csakhogy ez az egyetlen leheletnyi különbség egész világokat választ el egymástól. Meggyőződésem, hogy mi magyarok elsősorban azzal bizonyíthatjuk életrevalóságunkat, ha mindig képesek leszünk, ha lehet szép szóval, ha kell kemény érveléssel, de mindig a tisztelet hangjánál maradva megbeszélni közös dolgainkat. Ebben kitüntetett szerep hárul mindazokra, akik politikusként vállalnak felelősséget akár falujuk, akár városuk vagy épp hazánk boldogulásáért.

Nem mindegy, hogy milyen mintát adunk.
Nem mindegy, milyen értéket közvetítünk.

Tisztelt Honfitársaim!

Ma szinte nincs olyan ember, nincs olyan család, nincs olyan közösség, aki ne érezhetné úgy, hogy az elmúlt években, évtizedekben sok méltánytalanság érte, és nehezen gyógyuló sebeket is szerzett. Ez igaz a politika világára is.

Mit tegyünk hát ebben a helyzetben?

Én azt javaslom, ne arról szóljon az életünk, miként toroljuk meg a másikon sérelmeinket! Ehelyett szóljon inkább arról, hogyan tegyük helyre kudarcainkat és tévedéseinket. Őszintén hiszem, hogy Magyarország népe sikerre született. De ahhoz, hogy valóban siker koronázhassa törekvéseinket, néhány  dolgot el kell még rendeznünk egymás között, amelyeket eddig elmulasztottunk.

József Attila szép szavával élve, „a múltat be kell vallani”. Végre nekünk is helyre kell tennünk tévedéseinket.  Tanulnunk kell kudarcainkból. Mit is kíván tőlünk ez a feladat?

Netalán nagy és emberfeletti erőfeszítéseket? Én azt mondom, semmiképpen.

Egyszer az életben álljunk meg egy percre, és kérdezzük meg önmagunktól: vajon hova juthatunk egymás teljesítményének állandó semmibevételével, az igazság relativizálásával, egymás lekicsinylésével, vagy épp a kettős mérce állandó alkalmazásával? Csakis rajtunk áll, milyen sorsot választunk magunknak. Érdemes belátnunk: amit önmagunkról gondolunk, olyan lesz országunk.

Mert egy országunk van. Mert egy nemzetet alkotunk.  Mert egyetlen államalkotó közösség tagjai vagyunk. Lehet eltérő az értékrendünk, lehet eltérő a meggyőződésünk, lehet különböző a hitünk, de a mi hazánk Magyarország. Nem véletlenül mondta Deák Ferenc, akiben a „haza bölcsét” tiszteli az utókor, hogy „Magyarországot nem uszító gondolatokkal nyugtalanítva, hanem köznapi, hasznos, jólétet gyarapító tettek sorával kell szeretni.” Magyarország köztársasági elnökeként én is ezt javaslom mindenkinek. Mindenkinek, akinek fontos közös boldogulásunk.

Tisztelt Országgyűlés, tisztelt Honfitársaim!

Annak a generációnak a tagjai, akik a rendszerváltás idején, 1990-ben születtek, épp mostanában fejezik be egyetemi és főiskolai tanulmányaikat, vagy most töltik gyakorlóéveiket első munkahelyeiken. Számukra is szeretném felidézni a demokratikus Magyarország köztársasági elnökeinek szavait és küldetését.  Göncz Árpád elnök úr megválasztását követő parlamenti beszédében azt hangsúlyozta, hogy nem fél a vitáktól, és nem fogja véka alá rejteni véleményét, mert bízik az igazság erejében, és abban, hogy a magyar nép végül felismeri igazát és érdekeit. Csaknem 22 év telt el azóta, de ma már világosan látszik, Göncz elnök úrnak mennyire igaza volt. A magyar nép csakugyan felismerte azt, hogy meg kell követelnie vezetőitől, hogy a magyar érdekeket képviseljék. Néhai Mádl Ferenc elnök úr első beszédében a belső béke fontosságát hangsúlyozta, és a nemzet egységének szolgálatát állította középpontba. Valljuk be, az ő türelmére és bölcsességére ma is nagy szükségünk volna. Sólyom László elnök úr beszédében azt hangsúlyozta, hogy „az elnök úgy fejezi ki a nemzet egységét, hogy annak sokféleségét megőrzi és bátorítja; a sokféleségből nem szürke átlagot akar kikeverni, hanem egy ideált: Magyarország arcát, ahogy az emberek ünnepnapon szeretik magukat látni.” Sólyom elnök úr sok honfitársunk szándékát fogalmazta meg ezzel. „A következő elnök húszéves demokráciánk történetében eddig példa nélküli helyzettel találja magát szemben: a nép szuverén hatalmát egyetlen pártszövetségre ruházta át, ami óriási lehetőség, és ugyanakkor óriási felelősség.” – figyelmeztetett mindannyiunkat Schmitt Pál elnök úr megválasztásakor. Mindez azt is jelenti, hogy bár a népakarat mindig rész szerint osztja ki a kormány- és az ellenzéki pártok súlyát, ám e súlytól függetlenül minden parlamenti pártot egyetemlegesen terhel az ország sorsáért, jó híréért, hiteléért viselt felelősség.

Magyarország köztársasági elnökeként magam is maradéktalanul viselni fogom az Alaptörvényben rám rótt felelősséget. Miként abban is biztos vagyok, hogy mindannyian azt várják tőlem, hogy a rám ruházott jogokat és kötelezettségeket maradéktalanul érvényesítsem.

És érvényesíteni is fogom.

Tisztelt kormánypártiak és tisztelt ellenzékiek!

Magyarországnak 1990-ben sikerült visszatérnie az európai polgári demokráciák családjába. Bár rögös volt az út, ami idáig tartott, és a múlt árnyéka is hosszan elkísért bennünket, végre azt is elmondhatjuk, ma már minden feltétel adott ahhoz, hogy új alapokra helyezzük jövőnket. Mára beláttuk, hogy az új kihívásokra nem lehet régi válaszokat adnunk. A 20. század kérdéseire 20. századi válaszok születtek. De hogy melyek a 21. század igazi nagy kérdései, és hogy azokra vajon milyen helyes válaszok adhatók, azt csak most kutatja a világ. Ebben a világ népei előtt álló nagyszabású munkában egy dologban biztosak lehetünk. A mi válaszainkat nekünk kell megtalálnunk. 22 évvel ezelőtt kivívott szabadságunknak hála, igen jó alapokkal rendelkezünk mindehhez.

Megvan a lehetőségünk érdekeink megfogalmazására és képviseletére. Megvan a lehetőségünk, hogy szabadságban éljünk, hogy bármiről, bármikor szabadon alkossunk véleményt, és szabad akaratunkból cselekedjünk. S mindemellett ma már azt is elmondhatjuk, hogy van új, 21. századi, szabadságban és demokráciában született alaptörvényünk, amely szilárd és legitim fundamentuma közös értékeinknek. Olyan alaptörvényünk van, amely kimondja, hogy Magyarország független, demokratikus jogállam, melynek államformája köztársaság. Olyan alaptörvényünk van, amely az egyetemes emberi értékekre és nemzeti hagyományainkra épül. Új alaptörvényünk Európa legfiatalabb alkotmányaként azonban új korszakhatárt is jelez a magyar állam 1000 esztendős alkotmányos fejlődésében. Meggyőződésem, hogy az új alaptörvényünk minden tekintetben megfelelő irányt és kereteket jelöl ki számunkra ahhoz, hogy politikai nemzetként mindig helyes megoldásokat találjunk a 21. század alapkérdéseire és kihívásaira.

Tisztelt Honfitársaim!

Most külön is szeretnék szólni mindazokhoz, akik a mindennapi életben helytállva gyermekeket nevelnek, gondoskodnak családjukról, szeretteikről, idős szüleikről, nagyszüleikről. Mindazokhoz, akik vigaszra szorulnak, és mindazokhoz, akik vigaszt nyújtanak másoknak. Mindazokhoz, akik becsülettel keresik a személyes és közös boldogulás útját. Önöknek, honfitársaimnak azt ígérem, hogy köztársasági elnökként mindig, mindenütt, itthon és nagyvilágban az Önök érdekeit és értékeit képviselem, azaz a magyar érdekek, a magyar értékek szószólója leszek. Gazdasági, tudományos, kulturális értékeinké és érdekeinké.

Szeretném, ha tudnák, ha minden magyar tudná, a Sándor-palota díszes falai sem fogják eltakarni előlem hazámat. Kötelességem, hogy abban nyújtsak segítséget, hogy mi magyarok olyasmikről is szót váltsunk végre, amikre eddig még sosem jutott igazán erőnk és figyelmünk. Elégedett lennék, ha 5 év múlva azt mondhatnám, hogy ennek eredményeként sikerült közös nevezőre jutnunk legalább néhány aprónak tűnő, mégis alapvetően fontos kérdésben. Olyan kérdésekben például, hogy hogyan becsüljük meg a teljesítményt. Mert ezzel bizony régóta adósai vagyunk önmagunknak. Ha nem így volna, méghozzá csakugyan régtől fogva, akkor alighanem Széchenyi István sem azt írta volna Naplójába, mint amit azon a nevezetes napon írt, amikor felajánlotta birtokai egyéves jövedelmét a tudományos akadémia létrehozására. S hogy mit tartalmazott ez a csaknem 200 évvel ezelőtt írt naplóbejegyzés? Egyetlen mondatot csupán. Így szól. „1825. november 3.: A kerületi ülésen beszéltem; minden honfitársamat ellenségemmé tettem.” Hogy miről beszélt Széchenyi az országgyűlés kerületi ülésén, tudjuk. Felajánlotta birtokai egyéves jövedelmét. De miért írta vajon, hogy ezzel minden honfitársát ellenségévé tette?  Mert az önzetlenség és a teljesítmény elismerése nem volt divat akkoriban? Mert az irigység, a széthúzás, az önérdek  virágzott volna Magyarországon? És ha így is volt akkor, vajon ma, közel 2 évszázad múltán mit írna naplójába Széchenyi István?

Tisztelt Honfitársaim!

Vegyünk végre egy nagyon nagy levegőt, és fújjuk ki magunkból múltunk minden belénk ivódott átkát és rossz szokását! Egyszer s mindenkorra tegyük közös életünk központi kérdésévé a teljesítményt, a cselekvést, a tenni tudó és tenni akaró sikeres emberek megbecsülését! Ha ezért bármit tehetek, örömmel teszem. Magyarországon rengeteg nagyszerű teljesítmény születik, ami azt bizonyítja, hogy mi magyarok nemcsak dolgos, hanem elismerten tehetséges népe vagyunk a világnak. És itt most nemcsak a világraszóló magyarokra gondolok, tudósainkra, feltalálóinkra, művészeinkre, világklasszis sportolóinkra, hanem azokra is, akik munkahelyeiken, a földeken, az iskolákban, a kórházakban, a vendéglátásban, a szolgáltatóiparban vagy a hivatalokban teszik becsülettel a dolgukat. Mert sokmilliónyi ember és sokmilliónyi család mindennapi erőfeszítése, elismerésre méltó teljesítménye működteti országunkat. Miért nem ezt, a mindennapok teljesítményét tesszük közös életünk legfontosabb céljává és értékmérőjévé, hogy aztán együtt örülhessünk egyéni, családi és közös sikereinknek?

Tudom, egyetlen beszéd nem változtatja meg a világot. Mégis mindenkit arra kérek és buzdítok, fontoljuk meg együtt, min kellene változtatnunk és mit kellene tennünk azért, hogy életünk, közéletünk a teljesítmény megbecsüléséről szóljon.

Tisztelt Honfitársaim!

Szólítom az anyákat, a családjuk boldogulásáért küzdő szülőket, és tiszta szívemből kívánom, sorsuk adjon számukra jókedvet, bőséget, mert ők nevelik a jövő Magyarországát. Szólítom a tisztességben megőszülteket, adják tovább unokáiknak tapasztalataikat, életszeretetüket, mert Magyarországnak nagy szüksége van türelmükre és bölcsességükre. Szólítom a fiatal, feltörekvő nemzedékek tagjait, akiknek sikerén nem kevesebb, mint hazánk 21. századi nyugatos polgárosodása múlik, és arra kérem őket, igyekezzenek mindig úgy tekinteni az idősekre, mintha tükörbe néznének, mert unokákból egyszer majd ők is nagyszülőkké lesznek.

Szólítom a piaci versenyben becsülettel helytálló magyar vállalkozókat, akik millióknak adnak munkát és megélhetést hazánkban. Szólítom hazám minden egészséges, életerős polgárát, és arra kérem őket, vigyázzanak jobban egymásra és önmagukra, mert Magyarország számít az ő teljesítményükre és megvalósításra váró álmaikra. Szólítom fogyatékkal élő honfitársaimat, azokat a százezreket, akiktől komoly teljesítményt követel mindaz, ami másoknak természetesnek számít. Üzenem nekik, Magyarország nem lenne teljes az ő akaraterejük, és az általuk képviselt értékek nélkül. Szólítom a megtévedteket, a megalázottakat és megszomorítottakat, és arra kérem őket, ne adják fel a tisztes életbe, a tisztes boldogulásba vetett reményt, mert Magyarország nem mondott le róluk. Szólítom a hívőket, és szólítom a nem hívőket. Arra kérve őket, hogy mindig lássuk meg egymásban mindazt, ami összeköt bennünket, mert egymás megértésével mindannyian gazdagabbá válunk. Szólítom nemzeti kisebbségeink tagjait, és azt üzenem nekik, biztos vagyok abban, hogy saját identitásuk megőrzése olyan teljesítmény, amely magyarságukat is erősíti. Szólítom ’56 velünk élő hőseit, akik életüket kockáztatták a magyar szabadságért. Fejet hajtok ’56 hősei előtt, mert az ő teljesítményük nélkül ma más lenne a világ, és más lenne Magyarország.

Szólítom a határainkon túl élő magyarokat, éljenek bár szülőföldjükön, vagy más, távoli országokban. A nemzet egysége iránti kötelezettségemnél fogva üzenem nekik, nagyra tartjuk mind egyéni, mind közösségként elért teljesítményeiket, és Magyarországnak sohasem lesz közömbös sorsuk. Szólítom a velünk szomszédos országok népeit, és velük együtt szólítom Európai Uniós és NATO-beli szövetségeseinket, és innen üzenem nekik, barátsággal és tisztelettel vagyunk irántuk, ami azt is jelenti, hogy ugyanezt a tiszteletet és barátságot a magunk irányában is elvárjuk tőlük. És végezetül szólítom szülőföldem lakóit, a Rábaközi embereket, akik arra tanítottak engem, hogy csak az elvégzett munka termi meg gyümölcsét.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Magyarország polgárai!

Kölcsey Ferenc, aki maga is országgyűlési követ volt, s akit Deák Ferenc is példaképének tartott, négy szócskát üzen nekünk, mai magyaroknak. Ezt a négy szót.
„A haza minden előtt.”

A haza minden előtt.