Harc a vízért

„Globálisan közelítve a témához egyébként látszik, hogy a helyzet drámai. A Kárpát-medence földtani »fürdőkádjából« kitekintve az egész egy láthatatlan MVP-nek tűnik, és valahol érthető, hogy az esti híradó nem azzal van tele, hogy a világon 900 millió ember nem jut egészséges ivóvízhez, és, hogy 2,5 milliárd ember számára elérhetetlen luxus a közműves vízellátás. Afrikában embertömegek halnak szomjan, Bangladeshben tízmilliókat mérgez meg a szennyezett ivóvíz, de »a másvalaki problémáját az agy egyszerűen kihagyja, olyan ez, mint a vakfolt«. A kilátások sem bíztatóak: ha a jelenlegi ütemben növekszik a világ vízigénye és romboljuk tovább környezetünket, akkor a jövő évtizedre háromból két földlakó nem tudja majd érvényesíteni a vízhez való jogát (ami egyébként 2010-től papíron alapvető emberi jognak számít).

Tudjuk: Magyarország vízben gazdag ország. Bár kellemetlenül érintenek a belvizek, az egymással váltakozó árvizek és aszályok, az arzénes szennyezés, de az egy lakosra jutó ivóvíz mennyiségét tekintve a világ élbolyában vagyunk. A tiszai ciánszennyezés és a kolontári katasztrófa ugyanakkor megmutatták, hogy ez egy törékeny állapot, ráadásul teljes mértékben kiszolgáltatottak vagyunk a szomszédos országoknak, ahonnan a vizeink 90%-a érkezik. A Világfórum »magyarra szinkronizált üzenete« tehát az, hogy nem dőlhetünk hátra nyugodtan: mindent meg kell tennünk a vízgazdálkodás fenntarthatóvá tételéért. Ez vonatkozik a diplomatáinkra, akiknek részt kell vállalni a nemzetközi folyamatokban, vonatkozik a döntéshozóinkra, akiknek meg kell oldani az árvizek kordában tartását és aszályos időszakokig való eltárolását... És vonatkozik rád is nyájas olvasó, akinek meg kell tanulnod spórolni az ivóvízzel, meg kell tanulnod nem a réten mosni a kocsidat és azt is meg kell tanulnod, hogy mi az amit le lehet engedni a csatornába és mi az amit nem szabad bedobni a vécébe.”