„Magyar vagyok. Legszebb ország hazám
Az öt világrész nagy terűletén.
Egy kis világ maga. Nincs annyi szám,
Ahány a szépség gazdag kebelén.
Magyar vagyok. Természetem komoly,
Mint hegedűink első hangjai;
Ajkamra fel-felröppen a mosoly,
De nevetésem ritkán hallani.
Magyar vagyok. Büszkén tekintek át
A multnak tengerén, ahol szemem
Egekbe nyúló kősziklákat lát,
Nagy tetteidet, bajnok nemzetem.
Magyar vagyok. Mi itt a magyar?
Holt dicsőség halvány kisértete;
Föl-föltünik s lebúvik nagy hamar
Ha vert az óra odva mélyibe.
Magyar vagyok. S arcom szégyenben,
Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!
Itt minálunk nem is hajnallik még,
Holott máshol már a nap úgy ragyog.
Hogy hallgatunk! a második szomszédig
Alig hogy küldjük életünk neszét.
Saját testvérink, kik reánk készítik
A gyász s gyalázat fekete mezét.
De semmi kincsért s hírért a világon
El nem hagynám én szűlőföldemet,
Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
Gyalázatában is nemzetemet!
Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
Gyalázatában is nemzetemet!”