Létezik politikai költészet? – tette fel a kérdést Kollár Árpád költő, a Fiatal Írók Szövetségének (FISZ) elnöke négy kortárs költőtársának csütörtök este a Szatyor Bárban, az Élet és Irodalomban korábban lezajlott levél- és pengeváltás folyományaként. Kukorelly Endre, József Attila-díjas magyar író, költő, az LMP országgyűlési képviselője rögtön magához ragadta a válaszadás lehetőségét és leszögezte: „a politikai költészet kifejezés fosztóképző jellegű”. Hozzátette: a kifejezés behatárolja a költészet részhalmazát – mint mikor gyerekként hajós bélyeget gyűjtöttünk, mindegy volt az értéke, az volt a lényeg, hogy legyen rajta hajó. Véleménye szerint ez nem költészeti vagy esztétikai, inkább szociológiai és történeti téma. Később arról beszélt: „szinte az egész költészetről ki lehet jelenteni, hogy politikai – még a hétfejű sárkányról szóló szövegek is reflektálnak a valóságra, mivel nem pusztán individuumok vagyunk, hanem társadalmi lények is”.
Schein Gábor költő, az ELTE docense úgy látta: a politika társadalmi képződmény is, és egy írónak is van társadalmi vetülete. „Nem tudom lehatárolni, hol ér véget a személyiségem és hol kezdődik a közös” – mondta, hozzátéve: a politikum is természetesen járul az esztétikához, ami bizonyítja, hogy a magyaroknak van ilyen tradíciója. Aláhúzta: lehet és érdemes erről beszélni.
Szálinger Balázs József Attila-díjas költő az eredetileg feltett kérdésre úgy válaszolt: „vers van vagy nem vers, amit a színvonal dönt el, határol el. Adott vershalmazt lehatárolni, hogy az politikai, nem helyes. Lehet az szerelmi és politikai egyben is.”
„A politika szót meg kellene tisztítani, vagyis a közügyek intézését érteni alatta” - vetette fel az országgyűlési képviselő Kukorelly, amit a szintén jelenlévő L. Simon László író, szerkesztő, az országgyűlés Kulturális és sajtóbizottságának, illetve a Nemzeti Kulturális Alapnak elnöke is támogatott. Kukorelly emlékeztetett: a Radnóti-Elek „upstart” óta szignifikáns mennyiségű politikai jellegű költemény jelent meg a magyar költészetben, ezzel egyidejűleg pedig a két politikai tábor is kiválasztotta a maga szépirodalmi képviselőit. „Mindkét oldal saját költőiről nyilatkozott pozitívan, a másik oldalról vagy elfeledkezett, vagy visszanyomta azt” – mondta. „Benne maradtunk ebben a szokásos magyar bal-jobb, népi-urbánus, kuruc-labanc oppozícióban; ez a magyar átok, a morbus hungaricus” – jelentette ki az LMP képviselője. Hozzátette: „számomra nem ez a politika, ebből szeretnék kikerülni valamilyen módon, ezt kellene felülírni”. Kukorelly tudja, hogy ez idealizmus, és hogy megvalósíthatatlan, de úgy vélte, „vissza kellene vennünk, különben gallyra megy az ország”. „Ma kiélesedett ez az oppozíció, ez a légkör számomra tűrhetetlen. Ma a politika a költészetet arra használja, hogy saját mondanivalóját elmondja. A költészet szolgálólányként funkciónál, ide-oda rángatják” – fogalmazott.
„Abból kellene kiindulni, ami van, vagyis hogy átjárhatatlan diskurzus-közösségre törtünk szét” – reagált Schein Kukorelly felvetésére. Az ELTE docense szerint arról beszélni, ami van. „A jó vers vagy rossz vers mindig a másik elleni fegyverként kerül elő” – jegyezte meg. Szálinger Balázs annyit tett hozzá: ezt az egészet könnyebb lenne versben levezényelni. „Az is lehet, hogy ebből az egészből nem értek semmit” – mondta, megjegyezve: „talán mert költő vagyok”.
A „hogyan tovább?” kérdésre válaszolva Kukorelly kijelentette: nincs megoldás, a költészet sokkal mélyebb dolog, mint a politika, ahol leegyszerűsítve jelennek meg a dolgok. „Aki verseket ír meg olvas, az egész lényével csinálja azt, ez egy komplex dolog. Hogy mi jelenik meg egy szövegben vagy műalkotásban, az sokkal jobban reprezentálja az embert, mint egy politikai állásfoglalás” – vélte. Megjegyezte ugyanakkor: bár nincs megoldás, mégis jobb, ha valamilyen szinten beszélünk egymással és próbálunk kezdeni valamit a megoldhatatlansággal, mintha semmit sem próbálnánk. Ezzel egyetértésben Schein arról beszélt: különböző dimenziókat keverünk egymással. „A költészet a személyes egzisztencia megnyilvánulása – ez az a dimenzió, ahol mozogni és értelmezni tudom magamat – a politika, a közösség egy másik dimenziója létünknek.” Véleménye szerint amit tenni lehet: „azon próbáljunk fáradozni, hogy egyáltalán mi magunk tudjuk, hogy miről beszélünk, tisztábbak legyenek a fogalmaink”. Később kifejtette: úgy látja, az irodalomtól külön kellene választani a véleményt. „Az irodalom nem vélemény; a vélemény, az publicisztika vagy pártpolitika.”
Az irodalomnak meg kell próbálnia a társadalomformálásba beleszólni, mert az elmúlt húsz évben ezt a politika nem jól csinálta – mondta Schein Gábor, aki felidézte: a mai politikai elitben elsősorban jogászok vannak jelen, másodsorban közgazdászok, míg a ’90-es években inkább bölcsészek ültek a Parlamentben. Köztük az írók jobban érezhették magukat – jegyezte meg. Húsz év alatt a magyar politikai elit döbbenetesen pocsék teljesítményt nyújtott és semmi jele a változásnak – mondta.
„Nincs olyan identitásom, hogy politikus költő – bár kétségtelen, hogy majdnem két éve azt csinálom, amit csinálok” – számolt be Kukorelly, hozzátéve: maga mögé szokott nézni, amikor így szólítják. Beszélgetőtársai közül megjegyezték: ellenzékiként könnyebb a helyzete. A képviselő ugyanakkor kijelentette: húsz év politikai teljesítményét nem merné csapnivalóként elkönyvelni. „Szerintem pont olyan összetételű a parlamentben ülő háromszázvalahány ember, mint a társadalom maga: jók, rosszak, okosak, félbuták, cinikusak, szívemberek, van, aki nagyon dolgozik, van, aki megússza” – mondta. Véleménye szerint egy dolgot lehet általánosságban mondani: inkább szakpolitikusok ülnek ma az országgyűlésben, akiknek a kultúra a vakfoltra esik. „Ettől ők nem hülyék, de ez a dolog, ami az itt ülőket érdekli, ez őket nem.”
L. Simon erre felháborodottan reagált: „nagyon súlyos, amit itt előadsz. Hetente interpellálhatnád a kormányt, ott ülsz a parlamentben. Miért nem teszed?” – kérdezte. Kukorelly védekezésül közölte: tudomásul veszi a jelen állapotot, és „leírólag” beszél róla. „A költészet iránt mára soha nem látott mértékben lecsökkent a társadalmi érdeklődés. Ma nem játszik ez a dolog. Olyan kis közösséget érint az irodalom és a költészet, hogy az aggasztó” – mondta az LMP-s országgyűlési képviselő. Hozzátette: „nem tudunk elég érdekesek, fontosak lenni a végrehajtó hatalom számára, amely az ügyeket viszi”. Úgy látja, meg kellene nézni, hogy miért nem elég fontos az irodalom, a művészet. L. Simon válaszképpen elmondta: az elmúlt húsz évben nemcsak a politikai elit, hanem az egész magyar szellemi elit alacsonyan teljesített. Általános értékválságról és színvonalcsökkenésről beszélt. Úgy látja: releváns válaszkeresési mód lehet a lírában történő problémafelvetés. „Ez a mi közös hazánk, ez a mi országunk, Schein Gábor, Kukorelly Endre, Szálinger Balázs és L. Simon László országa, ahol meg kéne találni legalább egy-két közös dolgot” – mondta, majd hozzátette: „én is reménytelennek látom a hosszú távú megegyezést, mert ahhoz az értelmiség megegyezésére lenne szükség”.
L. Simon Kukorelly Endrének címezve szavait mondta: „Tudatos döntés volt, hogy képviselő lettél; ha te úgy gondolod, hogy nem vagy politikus, akkor engedd át a helyed egy olyan embernek, aki politizálni akar”. Kukorelly úgy reagált: abban az értelemben politikusnak tartja magát, hogy a közös ügyeket „valamilyen módon” el akarja intézni, és azt nem a pártpreferenciák mentén teszi. „Másképpen gondolom a politikus szerepet, mint a pártemberek” – mondta, megjegyezve: a pártpreferenciákat meg kellene haladni, az ügyeket kellene középpontba állítani. Szerinte kell lennie valamilyen célnak: „nem úgy nyomogatod a gombot, ahogy neked előírják, hanem megpróbálod azt fölülírni”. L. Simon ezt a megnyilatkozást álságosnak nevezte. „Én például másként szavaztam az ügynökkérdésben mint a többség – ennek megvannak az okai – de azok sem csak gombnyomogatók, akik nem úgy szavaztak, mint én” – mondta.
Kollár Árpád utolsó kérdésére, hogy a közösségi identitás megfogalmazásában is lehet-e szerepe a költészetnek, illetve hogy számot vet-e ezzel egy költő, Schein úgy reagált: amikor írunk, akkor nem ezen gondolkodunk, hanem próbálunk jól írni. És ez még a Nemzeti Dal esetében is igaz.
