Narancsos citrom

„Az első azt jelentené, hogy a kormány szándékosan húzza az időt, mert olyan változásokat feltételez (tud, remél), amelyek miatt hamarosan vagy nem lesz szükségünk a megállapodásra, vagy a mostaninál lényegesen jobb feltételekkel tárgyalhatunk majd az IMF-EU párossal. Azaz nekünk most csak a tárgyalások látszatára van szükségünk, ezért az egyik nap előre lépünk egyet, a másik nap pedig hátra, a végső célunk azonban az elterelés, a kivárás, az időhúzás.

A második szerint valóban meg akarunk állapodni, lehetőleg minél előbb, de komolyan hiszünk abban, hogy a tárgyalási szándék lebegtetése, az időnkénti vállvonogatás segít egy jobb szerződés megkötésében. Azaz csak taktikai célokból mutatjuk magunkat ilyen önjáró nagyfiúnak, miközben alig várjuk a védőháló kifeszítését; az egyes megszólalások mögött egy jól kigondolt tárgyalási stratégia áll.

A harmadik verzió egy sajátos belső, politikai feszültség, félelem kivetülése: a kormány tisztában van azzal, hogy kell a megállapodás, de tudja azt is, hogy ezért súlyos politikai árat fog fizetni. A kommunikációs tojástáncot a gazdasági és a politikai racionalitás ütközése magyarázza, részben tudatosan, részben akaratlanul. Tudatosan, mert a kormány igyekszik úgy adagolni a döntést, úgy eljutni a megállapodáshoz (és annak következményeihez), hogy közben a lehető legtöbbet őrizzen meg arcából, illetve készítse fel a közvéleményt az elkerülhetetlenre; és számtalan kommunikációs helyzetben akár akaratlanul, mint amikor egy rettenetesen nehezen kimondott kijelentését az ember önkéntelenül is állandóan finomítja, tompítja, átértelmezi, sőt akár teljesen el is rugaszkodik tőle, egészen addig, amíg valami vagy valaki nem emlékezteti rá.”