„A nagy európai tőkestruktúrák tehát befektetettek a társadalmi stabilitásba. Ugyanez volt a helyzet a keleti bővítéssel is. Az innen kivont kamat- és profittömeg egy részét visszajuttatják ugyan, de csak azért, hogy így egy kicsit termékenyebb legyen ez a »külszíni fejtéssel kitermelhető munkaerő-lelőhely«. Paradox módon azonban, amikor hosszú történelmi készülődés után 1999-ben megszületett az új pénz, és ugyanekkor végre elfogadták a keleti bővítés 2004-es dátumát, nos, éppen ebben az időben kezdett elpárologni a szolidaritás. Ez részben visszavezethető »kényelmi szempontokra« is, a mediterrán országok és Írország már látszólag rendben vannak, és a keleti tömbnél sem fenyeget már a visszarendeződés. Ráadásul a nyugat-európai tőkestruktúrák iszonyú globális versenynyomás alá kerültek, mert az amerikai, japán és harmadik világbeli versenytársak fesztelenebbül hagyják ott a belső piacot a mesés profitokat ígérő Dél- és Kelet-Ázsia érdekében. A nyugat-európai konszenzus ezt a »fesztelenséget« a sajátos történelmi okok miatt eddig nem engedte meg. Ezért aztán marad a nemzetállami és a nemzetek feletti EU-állam folyamatos visszametszése, a szolidaritás fokozatos felmondása. Vagyis egyre kevésbé kompenzálják a kivont kamatokat és a profitot.
Ennek társadalom-újratermelési következményei (a csökkenő állami bevételek és növekvő kiadások miatt) elemi erővel törtek a felszínre. A planetáris pénzügyi csúcsragadozók pedig csak erre a jelre vártak, és azonnal rávetették magukat a védtelen perifériákra, ahogy azt Portugália, Izland, Görögország és Spanyolország, azaz a PIGS országok esetében látjuk. Paradox módon Görögország esetében kiderül: »ha kell«, akkor rengeteg pénz van, sokkal több, mint amennyi ahhoz kellett volna, hogy a válság ki se alakuljon. Csakhogy ezt az összeget a pénzhatalmi rendszer kapja! És most már csapdahelyzet van, ráadásul a pénzhatalmi rendszer zsarolja is az államot, és ezzel csak eszkalálódik a dilemma, mert az államnak nincs »saját« pénze, azt előbb-utóbb be kell hajtania az adófizetőkön. Vagy a tőke- vagy a munkaerő-tulajdonosokon. Ha az utóbbin, az veszélyesen destabilizálhatja a nyugati társadalmakat is. Ha a tőkén, az viszont az ő versenyhátrányukat hozza, ami hosszú távon egész Európa további térvesztéséhez vezet, és erre szívesen hivatkoznak is. De a legkritikusabb a már említett országok lakosainak a helyzete. Az ő sorsukra hagyása, ami küszöbön áll, harminc-negyven évvel visszavetheti őket gazdasági, társadalmi és politikai értelemben is. Tehát azzal, hogy kiléptetnék őket a rendszerből, az európai nagytőke szuperstruktúrája látszólag fellélegezhetne ugyan, de a súlyos következmények polgárháborús állapotot provokálnának ki. Az euró jövője kizárólag attól függ, hogy lesz-e valamilyen válasz erre a súlyos kihívásra, és ha igen, milyen.”