Korrobori

„Jásziék könyörögtek a jugoszlávoknak, hogy ne vonuljanak ki a megszállt területekről.

Kérdem én, mi ez, ha nem a vegytiszta hazaárulás?

És ez a Jászi Oszkár a mai napig valamiféle erkölcsi példaképe, a haladás letéteményese azoknak, akik ma ugyanúgy írnak és vélekednek Magyarországról és a magyarokról, mint Roboz, Gábor vagy Kunfi.

És ezeket a gazembereket kiszolgáló, az országot ezeknek átengedő Ká­rolyinak mai napig szobra van a Kossuth téren. Gróf Bethlen Istvánnak pedig nincsen, mert nem lehet… Kertész Ákos pedig ír, amit ír.

Soha, egyetlen pillanatig nem tűrném, nem tűröm, hogy a magyar zsidóságot ezekkel a vörösökkel azonosítsák. Az asszimilálódott és polgári magyar zsidóság éppoly rémülettel és kiszolgáltatott dühvel nézte ezek rémtetteit, mint mindenki más. Az, hogy a Tanácsköztársaságot kilencven százalékban zsidók vezényelték, semmiféle felmentést nem ad a vészkorszakra és a nyilas rémtettekre. A »Ne ölj!« isteni parancsa ugyanis nem felülírható. De annyit talán ideje lenne bevallani, hogy kölcsönösen elrontottunk itt valamit. És amit elrontottunk, az nem helyrehozható sem vádaskodással, sem gyűlölettel, sem hazugságokkal, sem történelemhamisítással. Sem pedig Kertész Ákos alantas mondataival. És az sem megy, mert nem mehet sokáig, hogy amikor Nobel-díjasainkról van szó, akkor mindjárt elmondják nekünk, hogy ők zsidók – lásd TGM halhatatlan mondatát: »Kertész Imre Nobel-díjas magyar író. Zsidó.« Ám, ha a Tanácsköztársaságról, Kun Béláról, Szamuelyről, Csernyről, Kunfiról, Gáborról, Jásziról vagy éppen Rákosiról van szó, és az ezek által a magyarság ellen elkövetett rémtettekről, akkor azonnal tilos a származást emlegetni, mert az mindjárt főbenjáró bűn.

Nem. Nem az.”