A tusnádi horizont

„Árulkodó az Orbán Viktortól már megszokott kettős beszéd, hogy mennyire ellentmond a tusnádfürdői emelvény annak a pulpitusnak, amelyről az unió soros elnökeként beszélt, s amelyre az volt írva: Erős Európa. A kapitalizmus válságából annak végelgyengülésére következtetni – ez a politikai filozófiává emelt rövid logikai sor. A polgári parlamentarizmus erős döccenőiből arra jutni, hogy annak megoldása a parlamentarizmus leépítése, s a kiterjedt, erős állam kiépítése – ez a nyugati demokrácia felcserélése az autokráciával. Mert kétségtelen, hogy a hagyományos pártrendszer mind kevésbé képes leképezni a tömegtársadalom ezerfelé tagolt érdekviszonyait, de a hatalmasra duzzasztott egypárti kormányzás azt még kevésbé tudja megtenni. Főként, ha közben törvényszerűen felfalja az önkormányzatiságot. Pedig az érdekviszonyok leképezéséhez – a működő államhoz – éppen az erőforrások és jogkörök központi állam és önkormányzatok közötti szétszálazása vezethetne el.

És legfőképp: a kormányfő nem tesz különbséget politikai és kulturális nemzetállam között. Nem ismeri fel, hogy az Európai Unió sikere a záloga a térség valamennyi országa (állama, nemzete, népe...) jövőjének, de amelynek világgazdasági sikere (léte) attól függ, hogy – erős kulturális identitással – a nemzetállamok milyen mértékben ruházzák át politikai-gazdasági szuverenitásukat az európai intézményekre. Verejtékes küzdelem, amint a földrész saját történelmi beidegződéseit kell hogy meghaladja, új minőségű európaiságot teremtve. E vajúdás már eltörölte a politikai nemzetállamok olyan sajátosságait, mint a határokat, vagy az euróövezetben a nemzeti valutákat. Ha Európa ismét nemzetállamokra hullik, háború talán nem lesz, de gazdasági-politikai jégkorszak köszönt a földrészre. Szűk az a politikusi horizont, amelyen ezt nem látni.”