Ez a forradalom csakis az egyiptomi emberek forradalma

Mióta élsz Egyiptomban?

2008 nyarán ismerkedtem meg egyiptomi származású párommal, aki a Vörös-tenger üdülővárosában, Hurghada-ban lakik, így az elmúlt két évben itt töltöttem a legtöbb időt, de bejártuk közben Egyiptomot is. Véglegesen 2010 májusában költöztem Hurghada-ba. Az elmúlt pár hónapban sok időt töltöttem Kairóban is, mivel a férjem családja ott él.

Milyennek látod a társadalmi viszonyokat, mennyire különül el egymástól az elit, a középosztály és a szegény rétegek?

1952-ben vette kezdetét a katonai forradalom a monarchia ellen. Azelőtt jellemző volt a társadalomra ez a hármas tagolódás, jelen voltak az arisztokraták, a jelentős középosztály, illetve a nagyszámú szegény réteg is. A forradalmat vezetők elvonták a tőkét mindenkitől, és szétosztották azt mindenki között. Miután ez a réteg hatalmon maradt, belőlük alakult egy új, korrupt, újgazdag réteg, akik először a szegény rétegeket, majd a középosztályt sorvasztották tovább. Így több évtized alatt Egyiptom társadalma odáig jutott, hogy mára a nagyon gazdagokra, illetve a nagyon szegény emberekre válik szét a társadalom, és a középosztály kezd eltűnni.

Pont ez volt a kiváltó oka a január 25-én kitört forradalomnak, melyet elsősorban a megélhetési gondokkal küszködő középosztály kezdeményezett. Képzettségük és tehetségük ellenére az elnyomás és a korrupció nem biztosított nekik lehetőséget, hogy jó megélhetést biztosító munkát találjanak. Erre legjobb példa a férjem, aki diplomás művelt ember, mégis sok akadályba ütközik saját vállalkozása fenntartásában és sikeres üzemeltetésében.

Annak ellenére, hogy óriási különbség van a társadalmi rétegek között, azt tapasztaltam, hogy az emberek nagyon barátságosak és segítőkészek egymással, függetlenül attól, hogy melyik réteghez tartoznak. Ha például lerobban a kocsid, egy percen belül legalább 10 ember siet a segítségedre, és maximum 1 órán belül megint úton vagy.

Kairóban a koldusok szinte mindenhol jelen vannak, azonban a nekik adott pénzért cserébe kapsz egy doboz zsebkendőt, virágot, zöldségeket, és még sokféle dolgot. A módosabb emberek mindig igyekeznek segíteni a szegényeket, és legalább 1-2 egyiptomi fontot adnak nekik, ami mai árfolyamon 35-70 magyar forint. Akik eddig rosszul bántak a szegényekkel, azok a rendőrök voltak, akik elnyomás alatt tartották, gyakran bántalmazták őket, amit személyesen is tapasztaltam korábban.

A növekvő társadalmi ellentétek szembeállíthatják a várost és a vidéket is?

Kairó és Hurghada városát tudom összehasonlítani, ez az a két város, ahol több időt töltöttem el. Kairó lakossága mintegy 20 millió fő, 25%-a az ország lakosságának. A város felépítését tekintve hasonlít Budapest agglomerációs szerkezetéhez. Azonban a társadalmi összetételt tekintve a nyomornegyedek aránya jóval magasabb. Sajnos volt szerencsém több ilyen városrészt látni, ahol a higiéniás és az életkörülmények sokkoló képet mutatnak. Az itt élő szegény emberek életcélja csakis az, hogy legyen mit enniük. Ezek a negyedek és a középosztály városrészei jellemzően szegényes külsőt mutatnak. A külvárosi kerületek mutatnak inkább rohamos fejlődést, ahol luxusvillák, lakóparkok, és szép tiszta környezet fogadja az embert. Mindig azt mondtam, hogy sosem élnék Kairóban, hiszen időm nagy részét a belvárosban töltöm, mikor ott vagyunk. Azonban amikor meglátogattunk egy ismerőst a Palm Hills névre hallgató külvárosi negyedben, akkor azt mondtam, hogy itt azért szívesen laknék.

A szegény emberek egyik megélhetési forrása a nagyvárosban, hogy leparkolják és takarítják a kocsikat. A közlekedési káosz, az egész napos dugók és parkolóhelyek alacsony száma óriási probléma Kairóban, így például parkolni is szinte protekcióval tudsz, és baksist fizetsz érte. Mondjuk még így is olcsóbban parkolsz, mint például Magyarországon. Az üzemanyag olyan olcsó, hogy megéri autóval járni, 1 liter 92-es benzin kb 80 magyar forint.
Hurghada lakossága kb 80 000 fő, és a külföldi itt élők száma is több ezerre tehető. A város szinte teljesen a turizmusból él, így ide könnyű volt beilleszkedni, hiszen az egyiptomi lakosság megszokta a külföldiek jelenlétét. Itt kevésbé látok sokkoló képeket, de azért itt is vannak kisebb szegénynegyedek, illetve az utcákat borító hulladék és higiéniás problémák itt is jelen vannak.

Az emberek békésen élnek együtt, habár sokan mondják, hogy ez a nagy számban jelenlévő rendőrségnek is köszönhető. Január 28-a óta a rendőrség szinte teljesen eltűnt az utcákról, mégsem tapasztaltam változást, továbbra is biztonságban érzem magam az utcákon.

Milyen a férfiak és a nők közötti viszony az egyiptomi, muzulmán társadalomban?

Kairóban a család és barátok körében teljesen normális, szinte európai körülményeket tapasztalok nők és férfiak kapcsolatát tekintve. Ebből természetesen nem lehet általános következtetéseket levonni, azonban én nem tapasztaltam azt az elnyomást, ami az általános véleménye az európaiaknak. Ez persze nem jelenti azt, hogy nincs jelen, a férjem elmondása szerint igenis létező probléma, azonban inkább az írástudatlan körökben. A fiatal nők körében például egyre többen nem hordanak csadort, fejkendőt, és sokan a férfiakkal egyenlő szintű munkakörökben dolgoznak.

Itt Hurghada-ban nagyon sok egyiptomi férfinak európai felesége, párja van. Barátaim körében lengyel, orosz, német, osztrák és olasz feleségek is vannak. Ezt segíti az is, hogy szinte mindenki beszél angolul, habár ez a turizmusnak is köszönhető.

A muszlim vallásra jellemző többnejűség főleg a nagyon gazdag és nagyon szegény, tudatlan emberek körében fordul elő, a középosztályban nem igazán, én például nem ismerek senki ilyet.
 
Melyek a legnagyobb társadalmi problémák, amelyekkel egy Magyarországról elszármazott nő szembesül nap mint nap?
 
Mivel a társadalom nagy része muszlim vallású, így amikor Kairóban vagyunk, tisztelve a helyi szokásokat, nem hordok szoknyát, rövid nadrágot, kivágott felsőket. Még így is sokan megnéznek az utcán, férfiak és nők egyaránt, azonban nem szólítanak le, nem kapok megjegyzéseket.

Ezzel szemben Hurghada-ban a nőnek nem kell odafigyelnie ezekre a dolgokra, hordhatok rövidet ruhát is.  Viszont mindenki azt hiszi, hogy turista vagyok. Mivel az emberek ebből élnek, így szinte mindenhol leszólítanak, sokszor sajnos „beszólnak”. Először különböző nyelveken megpróbálják kitalálni a nemzetiségedet. Majd próbálnak eladni neked valamit. Ez igen zavaró tud lenni egy idő után, így meg kell tanulni ignorálni őket, vagy arabul válaszolni nekik, az néha segít. Fontos, hogy bevásárlás során mondani kell, hogy nem turista vagy, megéri arabul kommunikálni velük, mert akkor olcsóbban meg lehet venni bizonyos dolgokat, főleg a bazárban, piacon, és hasonló helyeken.

Számomra a legnagyobb probléma a szennyezett levegő (ez inkább Kairóra jellemző), a hulladék nagymértékű jelenléte az utcákon, a higiéniás problémák, illetve a szabályok nélküli közlekedési káosz. Ez utóbbi érdekes módon azt eredményezi, hogy sokkal kevesebb a közúti baleset, hiszen az emberek minden hirtelen dologra fel vannak készülve, egy eléd bevágó száguldó kocsira, egy lelépő gyalogosra is. A gyalogost egyáltalán nem engedik el, még ha gyerekkel, babakocsival van, akkor sem. Gyalogos átkelők, lámpák szinte egyáltalán nincsenek. Úgy kell átrohannod akár 5-6 sávos utakon is a száguldozó autók között, akik minden jelzésére a dudát használják, így egy idő után egy nagy sportcsarnokban érzed magad egy kupadöntő meccsen.
 
Lehetett érezni a fokozódó feszültségeket? Várható volt, hogy kirobbannak a tömegtüntetések, és Mubarak hamarosan megbukik?

Amit a férjem elmondása alapján tudok, az interneten már hosszabb ideje szerveződtek az emberek, főleg a középosztályból, akiknek elegük volt a diktatúrából, és tenni akartak annak megbuktatása érdekében. Amikor Tunéziában elkezdődtek a tüntetések, már elindult a szóbeszéd, hogy a következő Egyiptom lesz. Ekkor még a párom is azon a véleményen volt, hogy nem sok esélyt lát a sikerre itt, mivel Mubarak nagyon erős és befolyásos vezető, az emberek félnek tőle, és ő nem fogja úgy feladni, mint Ben Ali Tunéziában. A félelem okát így utólag megértem, mivel amióta Mubarak lemondott, a szólásszabadság miatt olyanok nyilatkoznak, akik évekig éltek börtönben, száműzetésben, mert a diktatúra ellen léptek fel. A 30 éve érvényben lévő rendkívüli állapot megakadályozta az embereket véleményük kinyilvánításában. Bárkit bármikor letartóztathattak indoklás nélkül, és évekig börtönben tarthatták. Sok ilyen ember szabadult ki most a börtönökből, akik ma már nyilatkozhatnak a tévében.

Január 25-e még nem volt meghatározó nap, de 28-án már érezhető volt az az összetartás és akarat, ami alapján én is azt gondoltam, hogy a tüntetés eléri célját, persze ez időbe fog telni. Például az internet és telefonok lekapcsolása is eggyel több indok volt a tüntetésre, és az ellenkező hatást váltotta ki.
 
Mi a Te álláspontod, illetve mi az egyiptomi férjed álláspontja a tüntetések ügyében?
 
Mindketten úgy véljük, hogy ez egy történelmi esemény az egyiptomi emberek életében, amit semmilyen külső erő, külföldi hatalmak és egyéb tényezők nem befolyásoltak.
 
Európából nézve nem ismerjük a háttért: milyen folyamatok zajlanak? A szegény, elnyomott rétegek harcolnak a diktátor ellen? Vagy épp, a középosztály, a nyugatias fiatalok lázadnak? Esetleg mindkettő? Világi jellegű erők lázadnak, vagy épp az iszlamizmus erősödik?
 
Ez a forradalom csakis az egyiptomi emberek forradalma. A társadalom minden rétege jelen volt a tüntetéseken, láttam idős és fiatal embereket, gyerekeket és nőket, gazdagot és szegényt, sőt egész sok külföldit is. Véleményem szerint nem volt szerepe a vallásnak és a muszlim testvériségnek a lázadás kitörésében. A kisebbségben élő kopt keresztények ugyanúgy jelen voltak, ők is imádkoztak a Tahrir téren. Mivel azonban a társadalom többsége muszlim, így természetesen a híradások inkább azt a képet mutatták, amikor ők imádkoztak. Vannak kopt keresztény barátaink, ők is ott voltak velünk tüntetni. Az egyiptomi emberek ugyanúgy nem akarják, hogy a szélsőséges Muszlim Testvériség kerüljön hatalomra, ők maguk sem akarnak kormányozni, mindenki egy demokratikus új vezetést akar az ország élén látni.
 
Melyik megoldást látnád a legjobbnak a jelen helyzetben?

A hadsereg vezeti az országot, azonban a rendkívüli állapot feloldása és a politikai foglyok szabadon engedése még nem történt meg  teljesen. Az emberek ezt várják, illetve a jelenlegi kormány teljes felszámolását, és egy teljesen új kormány felállítását, ami jól képzett, tapasztalt, modern felfogású emberekből kell, hogy felépüljön, és a demokrácia elérése felé vezeti az országot. Emellett persze szükség van a rendőrség újjászervezésére, rendfenntartásra az országban, ahol a rendőrök újra az embereket szolgálják. Ezt a feladatot jelenleg a hadsereg és sok esetben a civil emberek látják el.

Érdekes volt számomra az a gyors szerveződés, ami akkor történt, mikor a fosztogatások kezdődtek január 29-én. Az emberek éjszaka elbarikádozták az utcákat, kisebb csoportokban fegyverekkel, késekkel, botokkal a kezükben védték a lakóhelyüket, igazoltattak mindenkit. A férjem csoportja például legalább 10 bűnözőt fogott el és adott át a hadseregnek.
 
Többször jártál a Tahrir téren: mit tapasztaltál? Békés emberek tüntettek a szabadságért, vagy káosz és erőszakoskodás volt jellemző? Esetleg mindkettő, és az utóbbi csak egy kis csoportra volt jellemző?
 
Az erőszak csakis akkor volt jelen, amikor a rendőrség, illetve ahogy a média is nevezte, „Mubarak orgyilkosai” jelen voltak, és támadták az amúgy békésen tüntető embereket. Ennek áldozatai főleg a frontvonalban levő tüntetők voltak. Ahol én voltam, ott az emberek békések voltak, segítették egymást, zsebkendőt és maszkokat, ecetet osztogattak a könnygáz ellen. A férfiak védték a nőket, gyerekeket. Az erőszakos napok után a civilek ellenőrzési pontokat alakítottak ki, ahol elkérték a személyit és megmotoztak, megnézték a táskákat, hogy elkerüljék az erőszakot. Sokszor találtak rendőr igazolványt a támadók között, akik civil ruhában voltak.

Ott voltam a népünnepély estéjén is, amikor Mubarak lemondott. Az emberek boldogan táncoltak, énekelten és ünnepeltek együtt. Engem egyedül itt ért kisebb atrocitás, amikor egy nagy tömegbe keveredtünk egy pódium előtt, de amikor szóltam a férjemnek, hogy úgy érzem, fogdosnak, egyből megvédett és a környező normális férfiak és nők egyaránt segítettek nekem, így gyorsan kikeveredtünk onnan. Azt gondolom, ez lehetett az egyetlen ilyen helyszín a téren, máshol nem tapasztaltam semmi ilyesmit, vagy más támadást. Másnap is kimentünk a Tahrir térre takarítani, ahol szintén több ezer ember volt, gyerekek és idősek egyaránt segítettek.

Ott voltál az Egyitomi Múzeum megvédésénél is, ahol fosztogatók rongálták meg az ókori emlékeket. Hogyan kerültetek oda, mit láttál, mit tapasztaltál?

Mivel január 28-án elszabadultak az indulatok a rendőrség erőszakos viselkedése miatt, így sajnos történtek olyan dolgok is, amit velem együtt az egyiptomi emberek is elítélnek. Láttuk például, ahogy a lángokban lévő pártházból és a környező bankokból, irodákból az emberek lopják a számítógépeket, nyomtatókat, bútorokat.

Ami viszont érdekes volt számomra, hogy elkezdték őket üldözni, elvették tőlük azt, amit elloptak, és inkább felgyújtották azt, vagy visszavitték a bankba. Ezzel akarták jelezni, hogy nem ez volt a tüntetések célja, hogy elkezdődjön a fosztogatás.

Így volt ez a múzeumnál is. Ahogy az emberek észrevették, hogy páran átmásztak a kerítésen, egyből utánuk mentek, kihozták őket, és körbeállták az egész épületet, bejáratokat, emberi láncot alakítva. Mi csak éjszaka keveredtünk arra, amikor a hadsereg már tankokkal vonult be a területre. Addig maradtunk ott, amíg a katonák teljesen bekerítették az épületet. Az eltűnt értékek valószínűleg még a védekezés előtt kerültek ki a múzeumból. Szinte egyedül voltam ott lány ekkor, és érdekes volt látni, ahogy összefognak a fiatalok és megszervezik a védekezést. Sokan megköszönték nekem az utcán, hogy én is jelen vagyok és segítek. Azt mondhatom, hogy nagyon barátságosak voltak az emberek.