Egy kitünő matematikus, Szedmák Sándor - ma nemzetközi szinten vezető matematikai elemző - készített 1997-ben modellt, amelyben bebizonyította, hogy a magyar nyugdíjrendszer szükségszerűen csődbe a jut a magán nyugdíjpénztári rendszer bevezetése miatt. A modellt a Magyar Tudományos Akadémián rendezett több konferencián mutattuk be, azonban a tudományos érvek az akkori hatalomnál süket fülekre találtak. Andorka Rudolf professzor vezetésével a Közgazdaságtudományi Társaság, majd Klinger András professzor vezetésével a Magyar Tudományos Akadémia Demográfiai Bizottsága, a Közgazdaság tudományi Bizottsággal, és a Munkatudományi Bizottsággal több tudományos ülésen vitatta meg a nyugdíjrendszer átalakításának tervét, és a tőkefedezeti magán nyugdíjpénztári pillér bevezetését egyértelműen ellenezték. Megállapították, hogy a Pénzügyminisztérium által közreadott program nem valós adatokon alapul, így előrejelzései megalapozatlanok. Kiszámították, hogy a nőket hátrányosan megkülönbözteti a magán nyugdíjpénztári rendszer. Előre jelezték, hogy a tervezett működési költségeket jelentősen túl fogják lépni a magán nyugdíjpénztárak, tehát sokkal drágábbak, mint az állami rendszer. Ráadásul a magánnyugdíj pénztári rendszer kifejezetten bünteti a gyermekvállalást, hiszen ez lényegében egy olyan saját megtakarítás, aminek a tőkéjéhez és kamatához csak majd mint nyugdíjasok férhettünk volna hozzá. Ez kifejezetten ellenérdekeltté tette az embereket a gyermekvállalásban, hiszen minél több gyermeket nevel valaki, annál kisebb nyugdíjra számíthatott volna.
Mivel a kötelező magánnyugdíj pénztárak megszüntetése egyedül a pénzügyi lobbi érdekeit veszélyezteti, számukra azonban óriási összegek elvesztésről van szó, az emberek tájékozatlanságát kihasználó példátlan kampányt indítottak és a kormány iránti bizalmat próbálják aláásni. Pedig csak az történt, hogy hatalmas veszteségek elszenvedése után, tizenkét év elteltével végre megfogadta a kormány a korábbi leghitelesebb szakértők egyértelmű tanácsait. A visszalépés a pénzügyi lobbin kívül senkinek nem okoz most veszteséget, sőt azokban a ritka esetekben, amikor a pénztárak eredményesen fektették be a rájuk bízott összeget, a különbséget most megkapják azok, akik visszatérnek az egységes, szolidaritáson alapuló rendszerbe. Hosszú távon az igen jól kereső rétegnek lett volna lehetősége arra, hogy ha szerencséje van, akkor majd magasabb nyugdíjra lesz jogosult a magán nyugdíjpénztárból, de ez azzal járt volna együtt, hogy mivel az ő járulékának jelentős része nem került volna be a szolidaritáson alapuló rendszerbe, az ottani hiányt csak további kölcsönök felvételével tudta volna pótolni a kormány- mindannyiunk adójának és az államháztartási egyensúly felborulásának árán. Ilyen többlet megtakarítás biztosítására az önkéntes kölcsönös nyugdíjpénztárak kiválóan alkalmasak. Ma Magyarországon az összefogás, a kölcsönös segítőkészség, bizalom, a társadalmi tőke erősítése a legfontosabb a jövőnk érdekében. A magán nyugdíjpénztárak megszüntetése a szolidaritás, a kölcsönös felelősségvállalás irányába tett igen jelentős lépés.” (Új Ember)