Soha nem gondoltam, hogy Obama lenne a messiás, ahogy azt sem, hogy ő fogja megmenteni Amerikát, úgyhogy nem vagyok csalódott. Obama valójában nagyrészt mérsékelt elnöknek bizonyult. A külpolitikája nem igazán különbözik Bushétól. Azt hiszem, Bush ugyanezeket a döntéseket hozta volna meg Afganisztánban és Irakban, és úgy gondolom, a legtöbb gazdasági kérdésben is így döntött volna - kivéve persze az egészségügyet.
Mégis, Obama kampányának egyik jelszava a változás volt.
Sosem hittem, hogy drámai változás fog bekövetkezni, és nem is ezért szavaztam rá.
Férje, Radoslaw Sikorski is tagja volt Oxfordban annak a klubnak, amelyben David Cameron és Boris Johnson is megfordultak. Sikorski ma Lengyelország külügyminisztere, Cameron az Egyesült Királyság miniszterelnöke, Boris Johnson pedig London polgármestere. Szerencsés csapat.
Néhány hete találkoztam Boris-szal. Másfél évtizede együtt dolgoztunk a Daily Telegraph-nál. Imádom Boris-t, borzasztóan mókás figura. Nagyon nehéz elképzelnem London polgármestereként, de ha egyszer mégis az! Radekkel jó barátok voltak Oxfordban.
Jelenleg újabb könyvén dolgozik, amelyben a sztálinizmus berendezkedésével foglalkozik Kelet-Németországban, Lengyelországban és Magyarországon.
Néhány éve foglalkozom a könyvvel: a tervem az, hogy bemutatom, mi történt, milyen intézményeket változtattak meg, milyen módszerekkel és technikákkal éltek. Annak ellenére, hogy ezek az országok meglehetősen különböznek, bizonyos minták észrevehetőek. Megvoltak azok az intézmények, amelyek különösképp érdekelték az oroszokat, és amelyeket aztán megszálltak. Azt is szeretném bemutatni, miért nem szálltak szembe az emberekkel mindezzel.
Milyen különbségeket lát a három ország között?
Leginkább a háborús tapasztalatok befolyásolták a szovjet berendezkedést, az 1945-öt megelőző öt év mindhárom országban különös fontossággal bírt, és óriási pusztítást hozott. Később pedig ezek voltak a legnagyobb hatással arra, hogyan kezelték az egyes országokban a kommunizmus kérdését.
Évekkel ezelőtt egy esszében azzal piszkálta a baloldali értelmiséget, hogy miközben elítélik a náci bűnöket, a kommunistákkal kesztyűs kézzel bánnak.
Tizenöt éve ez így is volt. Most már kevésbé az, hiszen a Szovjetunió már nem része az Egyesült Államok politikájának. Amikor egyetemre jártam, az orosz történelmet tanuló jobboldaliak a gulágról olvastak, a baloldaliak pedig mondjuk a forradalmi munkásmozgalomról. Megosztottak voltak a kommunizmus bűneit illetően is. Ma már nincs így. A szovjet történelemmel kapcsolatos vélekedéseknek ma már nincs igazán politikai felhangja. Egyszerre lehetsz baloldali, és olvashatsz a gulágról – 15, vagy akár 10 éve ez még nem így volt.
A kommunizmus története mégsem ért véget egészen a rendszerváltással. A posztkommunista elitek több országban túlélték a bukást.
Természetesen túlélték. Húsz év elteltével azonban a régi, befolyásos kommunisták megöregedtek. Ma már nem lehet olyan dominanciáról beszélni, mint a rendszer összeomlása utáni első évtizedben, amikor nagy erőfeszítéseket tettek azért, hogy a politikai hatalmukat gazdasági hatalommá formálják át –sok helyen sikerrel.
Chobielini nyaralójuk határában egy táblán olvasható: Strefa zdekomunizowana, vagyis „kommunistamentesített övezet”. Mikor tehetjük ki ezt a táblát a posztkommunista Európa határára is?
(nevet) Akár már most is.
*
(Az interjú a decemberi magyarországi díjátadó napján készült.)