A párbeszéd kifizetődő

2010. november 18. 09:12

Színházból nem lesz polgárháború - a Mandiner a Krétakör alapítójával, Schilling Árpáddal beszélgetett a hazai kultúrharcról, nemzeti és szakmai együttműködésről, blöffről és innovációról, függetlenségről és művészi szabadságról. Terján Nóra interjúja.

Az alternatív színház vajon öncélú, művészi blöff, vagy pedig egy kísérleti, komoly, újító műfaj, melyet igenis támogatnia kell az államnak?
 
Én nem ismerek olyan művészt, aki a blöff szándékával alkotna. Ezt a minősítést általában akkor használja a kultúrpolitika, és maga a szakma is, ha meg akarja spórolni az érdemi párbeszédet. Annyit azonban mindenképpen leszögezhetünk, hogy a jelenleg független státuszú színházi alkotók és társulatok elitje esetében senki sem használja ezt a kifejezést. Most az a legfontosabb kérdés, hogy az ő esetükben a színházi szakma legerősebb befolyással rendelkező csoportja, és azon keresztül a kulturális államtitkár úr fenn kívánja-e tartani a független státuszt (ami azt jelenti, hogy az illető nem normatívan, hanem pályázati forrásból tartja fönn magát), vagy valami más, eddig nem körvonalazott megoldást kínál nekik a jövőben. Az a törvény, amely másfél éve rögzítette, hogy a független szcéna épp olyan jogkörökkel rendelkezik, mint a kőszínházak, nagy áttörés volt az előadóművészetek újkori történetében. Szerintem az volna a legjobb megoldás, ha törvényileg elkülönítenék a színházak egészére szánt összeg adott százalékát (ahogy az említett törvény tette, de kisebb mértékben) a színházi kísérletekre. És a meghatározott paraméterekkel (előadásszám, foglalkoztatottak száma, belföldi és külföldi reputáció) rendelkező alkotókat és társulatokat normatív alapon támogatnák, akárcsak a kőszínházakat.
 
 
A Krétakört, Bozsik Yvettet és Pintér Bélát mindenki ismeri, azonban a függetlenek támogatásának zárolásakor sokan kifogásolták, hogy ezekre a pénzekre gyakorlatilag bárki pályázhat - így pedig fenn áll a veszély az egész műfaj felhígulásának. Valós ez a veszély?
 
Az önkifejezés emberi, ha úgy tetszik polgári alapjog – célszerű innen  közelítenünk. A kérdés az, hogy ezt az állítást hogyan ágyazzuk be a színház szakmai keretei közé? Másfél évvel ezelőtt, amikor az előadóművészeti törvényt megfogalmazták, egy kritériumrendszert is megalkottak. Bizonyos pályázatokra, pénzekre csak azok szállhatnak versenybe, akik a komoly elvárásoknak megfelelnek: két éves működés, jogi háttér, hoztak-e már létre előadásokat, stb. Nem igaz az az állítás, hogy bárki pályázhat bármekkora összegre, sőt az sem igaz, hogy a pályázók köre egyre csak bővül (tavaly kevesebben pályáztak a minisztériumhoz, mint két éve). A Magyar Teátrumi Társaság, Vidnyánszky Attila vezetésével, úgy támadja ezt a területet, hogy nem rendelkezik releváns információkkal. Hozzájuk intézem a kérdést: ki és mi alapján jogosult eldönteni, hogy mikortól érdemel állami támogatást a színházi tevékenység? Ugyanis ezen az alapon én is mondhatom, hogy Balázs Péter színháza blöff, államilag az ilyet nem illik támogatni, tartsa el magát a piacról.
 
A korábbi törvény lehetőséget ad bárkinek arra, hogy színházi tevékenységet folytasson, de rögzíti azt is, hogy milyen feltételek mellett jogosult arra, hogy pályázhasson is. Ez a rendszer egyszerre demokratikus és szakmailag védett. Ezzel szemben szerintem nehéz érvelni. Ezért sem próbálkoznak érvekkel, csak vádakkal. Azt jó, ha megértjük, hogy nem csak az „amatőrök” számítanak „függetlennek”. Magyarországon két államilag fenntartott színházi iskola is működik, a Kaposvári Főiskola és a Budapesti Színház-, és Filmművészeti Egyetem, ahonnan évről évre kerülnek ki fiatal, professzionális művészek. Ők nem kerülnek be automatikusan a kőszínházakba. Amivel addig nincs is semmi baj, ameddig az előadóművészeti törvény lehetőséget biztosít számukra ahhoz, hogy szakmájukban elhelyezkedjenek. A Teátrumi Társaság nyilván arra készül, hogy minden diplomásnak beígérje a kőszínházba való felvételt. De ezt csak azon az áron teheti meg, hogy a diákok jelentős része mellékszerepet kap az adott társulat munkájában, ráadásul teljesen amortizálódik az érdekérvényesítő képessége. „Örülj, hogy van munkád!” – a kőszínház ezt kínálja nekik. „Gyere és mérettesd meg magad!” – ezt kínálják a függetlenek. Most komolyan, akinek nehéz e kettő közül választania, az milyen művész, sőt továbbmegyek, milyen polgár lehet? Ugyanakkor a törvény legtöbbet támadott hatos kategóriája valóban egy furcsa vegyesfelvágott; beletartozik Bozsik Yvette Társulata, a pályakezdő színész, a Zsámbéki Színházi és Művészeti Bázis fesztiválja, illetve számos amatőr csoport. Én egy komoly problémát látok a szakmánkban: a fogalmak tisztázatlanságát. Ha volna esély a szakmai párbeszédre, akkor talán végére lehetne járni ennek-annak. De momentán az érvelésnek vége.
 
 
Mi lehet a megoldás?
 
A Teátrumi Társaságtól jött egy javaslat, amely azzal, hogy a hatos kategóriába soroltakat kiveszi a törvény hatálya alól, és az éppen aktuálisan regnáló miniszter jó szándékára bízza azok sorsát, gyakorlatilag megszünteti a független színházakat. Vidnyánszky Attila, - aki egyébként sokat köszönhet ennek a területnek (évekkel ezelőtt a Krétakör és több más társulat is adakozott a Beregszászi Illyés Gyula Nemzeti Színház javára) –, úgy véli, hogy mivel ő már egy jelentős kőszínház, a debreceni teátrum vezetője, az egész függetlenségnek nincs is már értelme, a komoly tudású alkotók ne függetlenként dolgozzanak, hanem menjenek be valamelyik sarki kőszínházba. Na, erről mit gondolunk? „Ha én ilyen vagyok, te se legyél már olyan.” Másrészt még ha ő adna is lehetőséget némely függetlennek, hogy párszor játsszon a színházában, vajon az összes többi direktortól is elvárjuk ugyanezt? Harmadrészt, és ezt nagyon szeretném hangsúlyozni, egy művész nem feltétlenül azért független, mert kiszorult a „profik” közül. Én elvégeztem a színművészeti egyetem színházrendező szakát, számos ajánlatot kaptam kőszínházaktól, a Madáchtól a Vígszínházon át a Katonáig, de ezt az utat választottam, mert ez állt hozzám a legközelebb. Ha muszájból be kellett volna tagozódnom a fent említett színházak valamelyikébe, azt a művészi szabadságnak, egy alapjognak a megnyirbálásaként éltem volna meg.
 
 
Fél a szakma a nemzeti együttműködéstől?
 
Én benne vagyok, de eddig se nemzetit, se együttműködést nem látok. Az üzenetnek valósnak kellene lennie, nem csak demonstratívnak. A Teátrum Társaság többsége alapvetően a kommerszet kedveli. Vidnyánszky viszont elkötelezett a művészet mellett. Ő lehetne tehát a kapocs, ehelyett azonban az élére áll egy politikailag elkötelezett társaságnak és vagdalkozik. Nem kérdez, nem érvel, mint egy bíró, lesújt. Történelmi helyzetben összeköthetné a szálakat, ehelyett csak mélyíti az árkot. Most van az országban egy jobboldali és egy baloldali színházi társaság. Nagyszerű. A régi penetránsra nem feltétlenül válasz az új. A színházi szakember ott kezdi, hogy értelmezi a leírt szöveget. Értelmezzék már nekem végre, hogy mi a „nemzeti”, és mi az „együttműködés”. 
 
Híresek vagytok a közönséggel való párbeszéd megteremtéséről. Ez mennyire működik, illetve a szakmával mire jutottatok?
 
Sok próbálkozásunk volt. 2002-ben nem fogadtuk el a legjobb alternatív előadás díját a kritikusoktól, azzal az indokkal, hogy borzasztó problémásnak tartjuk ezt a kategóriát. Később a Pro Urbe díjat utasítottuk vissza, mert álszent dolognak tartottuk, hogy egy olyan városvezetés díjazzon minket, akiktől az évek során még a pénzforgalmunk egy százalékát elérő támogatást sem kaptunk. Emellett folyamatosan jelentkeztünk írásokkal, kiáltványokkal, interjúkkal, állásfoglalásokkal. Gáspár Máté, a Krétakör valamikori ügyvezetője, akivel évekig dolgoztunk együtt, részt vett az előadóművészeti törvény megalkotásában. Ő nagyon komolyan, társadalmi munkában foglalkozott a már említett kérdésekkel. Kezdeményezéseink és az általunk képviselt szakmaiság gyakran helyezett partvonalon kívülre minket. De a remény hal meg utoljára.
 
 
Mi a véleménye Alföldi Róbert munkájáról a Nemzeti Színház élén?
 
Anno Hudi László és Imre Zoltán is pályázott a posztra egy egészen új koncepcióval, de Hiller István nem támogatta a tervüket, így lépett színre akkor Alföldi. Hudiék nemzetközi példákból rakták össze a pályázatot, melynek az volt az alapja, hogy ha már Nemzeti Színház, akkor legyen más, mint a többi állami fenntartású kőszínház. Ne egy nagy társulatot eltartó intézmény legyen, hanem egy többfunkciós központ, amely egyszerre reprezentál és generál. Lehetőség lett volna a vidéki és külföldi színházak bemutatására, lett volna könyvtára és archívuma, illetve fesztiválszervező irodaként is üzemelt volna. Az állandó társulat megszüntetésével rengeteg pénzt ki lehetett volna menteni más közcélú tevékenységekre. Hudiék elképzelése a befogadásra és az innovációra épült, Alföldié a termékek előállítására és a hagyományőrzésre. A zsűri a nemzeti hagyományra szavazott. Alföldinek most mennie kell, mert nálunk ez a szokás. Eltelik majd 2-3 év, és azt fogjuk látni, hogy a repertoárban ugyanazok a címek, sőt színészek szerepelnek, de sehol egy eredeti koncepció. Mert az nem fegyvertény, hogy idehozol néhány külföldi előadást. A komoly teljesítmény az, ha a kapcsolati tőkédet képes vagy megosztani másokkal. 
 
A Krétakör legutóbbi dobásával, a színház és cirkusz határterületein mozgó URBANRABBITs-el sikerrel jártátok be Európát. A mai zavaros helyzetben hogyan lehet értéket teremteni, ami máshol is érdekes lehet?
 
Amikor arról beszélünk, hogy egy alkotó külföldön elismert, akkor egy termékről beszélünk. Versenyben vagyunk egy olyan piacon, ami beláthatatlanul hatalmas. Kérdés, hogy az alkotó felfogja-e ezt? Nem a trendkövetésről beszélek, hanem arról, hogy fejlődőképes-e az illető, vagyis, hogy hajlandó-e tanulni? A társadalmi problémák adottak, de azok megközelítési módja változó. A legrosszabb, amit egy művész ma tehet, ha megkérdőjelezhetetlennek tartja magát. Én hiszek az együttműködésben, még akkor is, ha rengeteg a rossz tapasztalatom.
 
Fotók: poszt.hu, kultura.hu, est.hu
A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/15420