Utolsó esély az igazságtételre

„Abban, hogy a rendszerváltás hajnalán nem történt meg a történelmi igazságtétel, a megtisztulás, elsődleges felelőssége van Antall Józsefnek és Sólyom Lászlónak. Antall, minden történelmi érdeme ellenére, túlságosan is foglya volt a szocialistákkal, majd később a szabad demokratákkal kötött paktumoknak, s ezért kínjában megfogalmazta a »tetszettek volna forradalmat csinálni« formuláját, amely azért végtelenül cinikus megnyilvánulás, mert éppen ő volt az, akinek a »lusztrációs forradalmat« le kellett volna bonyolítania, hiszen kinek lehetett volna ehhez a legtöbb hatalma és lehetősége, mint éppen neki, a kormányfőnek?!

A másik felelős pedig Sólyom László volt alkotmánybírósági elnök, ugyanis azokat a lusztrációs törvényjavaslatokat (lásd Zétényi–Takács-féle), amelyeket egyéni képviselők szinte a miniszterelnök akarata ellenére nyújtottak be, ám az Alkotmánybíróságnál megtámadták, az AB sorra-rendre dobta vissza, ezzel végleg megakadályozva a történelmi igazságtétellel kapcsolatos összes kezdeményezést. A kiinduló hivatkozási alap pedig az volt – amiről később Sólyom nyilatkozott –, hogy a Kádár-korszak és a demokratikus jogállam között jogfolytonosság áll fenn! Vagy­is, a diktatúra jogrendje a demokráciára nézve is kötelező. Nos, ez az, amire nem volt példa szerte a közép- és kelet-európai régió országaiban.

Ennek következtében Magyarországon 1989-1990-ben pusztán intézményi fordulat következett be, ám a politika szereplői alig változtak, s ez így volt egészen 2010-ig, azaz napjainkig. Sajnos az 1998-2002 között regnáló első Orbán-kormánynak sem volt igazán ereje ahhoz, hogy lusztrációt, történelmi igazságtételt valósítson meg, s az új rendszer végre egyszer és mindenkorra elhatárolódjon a régitől, történjen meg a cezúra. Vagyis legyenek következményei a múlt bűneinek és a rendszerváltásnak!
A második Orbán-kormány azonban már nem követheti el ezt a hibát, a történelmi igazságtételnek meg kell történnie. Sajnálom, talán kissé kényelmetlen, amit mondok: a gazdasági típusú, korrupciós visszaélésekre koncentráló elszámoltatás önmagában fontos és nélkülözhetetlen, de immáron mégsem elég. Biszku Béla mérhetetlen arroganciája és pökhendi cinizmusa mindenkit rádöbbentett ebben az országban: a közelmúlt, a kommunista és szocialista múlt átvilágítása, a bűnösök legalább erkölcsi számonkérése nem maradhat el.”