Kedves Felnőttek!

Nekünk volt rendszerváltásunk. Nekünk volt nemzeti tragédiánk, nekünk volt világháborúnk. Nekünk a vonalas telefon jutott. Számunkra nem volt érdekes a hírnév. Nekünk szabad magánéletre volt szükségünk. Nem akartunk elrejtőzni egymás elől, ezért rejtegettük a véleményünket. Ha eljutnál oda, ahol mi voltunk = dráma. Ne nézz hülyének minket, de előbb tudtuk, hogy mit gondolsz rólunk, mint hogy te megosztottad ezt másokkal. Nekünk barátaink voltak és hivatásos követőink. Nem elmeséltünk, hanem elsuttogtunk. Nem beszélgettünk, hanem a sorok között olvastunk és a sorok között kommentáltunk. Nem értettük a technikai vívmányokat, nem értettük a magnó, a videó működését. De érdekes volt számunkra, mert életünk elválaszthatatlan része lett a hang, a kép, amit rólad felvettünk. Mi értettük, hogy ha a magánélet védelméről van szó, miért nem oszthatunk meg mindent egymással. Pedig mindenről volt véleményünk: arról, amit vásároltunk volna, a nyugatról, ahol nem lóghattunk együtt, azokról, akiket máshova kívántunk, azokról, akiket a tévében és a filmeken láttunk. Bennünket nem érdekelt az aznapi napilap, mert tudtuk előre, hogy mi lesz benne. Annál régebbi már csak a másnapi napilap volt. Figyeltünk egymásra. Tudtuk, hogy „fentről” mit osztanak meg velünk és hogyan osztanak meg bennünket. Aki nem figyelt eléggé, arra ráesett a fókusz. Aztán már ő is figyelt. Mindegy volt, hogy haver, barát, házastárs. Sokakhoz nem kötődtünk, csupán lakájkodtunk velük. Nem nagyon, nem túlságosan, nem komolyan, de nem csak úgy. Jelezték: „Figyelünk Téged!” Vannak hőseink, vannak nagy zenekaraink, vannak generációs példaképeink. Emberek, eszmék és termékek, akiket és amiket észrevettünk és kiemeltünk magunknak. Ezek nem olyanok, mint a jelvények, amelyeket a mellünkre tűzünk. Építettek, építenek bennünket. Ha nem figyelsz ránk, magadra ne vedd! Lehet, hogy sértődötten, de nem unottan tudomásodra hozzuk: kellesz nekünk! Tudjuk, mi is kellünk neked. Így hát ne lepődj meg, ha magánbeszélgetéseinkben sérelmezzük ugyan, hogy elküldesz a picsába a cégünkkel, termékeinkkel, szolgáltatásainkkal együtt, de azért titokban mosolygunk azon, hogy hősiesen duzzogva vásárolod és használod őket. Hogy eljuss oda, ahová való vagy: a huszonegyedik század méltán elismert (h)ősei közé.

Itt is elmondom azért: a cikk úgy van megírva, mintha egy 16 éves írta volna. Direkt. Nem láttam szükségét, hogy elhatárolódjak ettől. Ha ez megtörtént volna, akkor nem "ütött" volna ilyet a cikk. Annál szofisztikáltabban meg nem tudok ironizálni, hogy az első bekezdésbe beteszek egy Harcosok klubja idézetet... :D Volt egy jelvényeket aggatunk magunkra rész, ami kb. minden 16 éves szájából elhangzik (régen is most is), gondoltam, hogy beteszem oda a Kispál Jelvény nélkül c. számát, de gondoltam, ááá faszt, kedves olvasók úgyis értik, hogy ez irónia, nem kell túlspirázni. :D Tévedtem, bocs.

Vigyázzatok, a klikkelés nem minden, közben enni is kell, néha mosakodni is, ha a segged olyan lesz a sok üléstől, mint a majmoké, orvoshoz is el kell menni. Addig tart a szélessáv nyújtotta öröm, amig a lemézettek bíztosítják a megélhetést, de ha túlszaporodtok, v ége a szélessávú élvezetnek.

Szerintem ez egy jó szöveg. Nem értem azokat, akik Péterrel foglalkoznak ahelyett, hogy magát a szöveget vizsgálnák. ("A szerző halott.") Tényleg ilyesmi az új generáció életérzése. Nyitottság és karakter nélküli lebegés a jelenben. Ez a szöveg meg empatikus és ironikus egyszerre.