Ott a haza, ahol a haszon?

„Több mint egymillió forintos fizetésért keres magyar raktárosokat egy ausztriai cég, de kilencszázért sajtgyárba is lehet menni betanított munkásnak. Az ajánlat kétségkívül csábító. Vas vármegyeieknek, soproniak­nak átjárni is megéri, de előbb-utóbb oda íratják be iskolába is a gyerekeket, és szép lassan osztrákká válik az egész család. A legfrissebb statisztika szerint csaknem százharmincezer honfitársunk dolgozott júliusban Ausztriában. Közben idehaza több ágazatban munkaerőhiány lépett fel, a társadalom egy része a megoldásként felvetődött filippínó vagy távol-keleti vendégmunkások behozatala ellen berzenkedik, néhány politikai haszonleső egyenesen uszít ellenük.

Úgy tűnik, a munkaerő szabad áramlása mint fontos európai alapérték a visszájára fordult és képmutatóvá vált. Ádáz harc dúl a munkaerőpiacon is, ahol az erősebb kutya elve az irányadó, a széplelkűsködést kiröhögik. Pedig különösebb nemzetieskedő pátosz nélkül kijelenthető, ha a magyar emberek nem Magyarországon hoznak létre értéket, akkor – bár akaratukon kívül, de – konzerválják lemaradásunkat, súlyosbítják gondjainkat.

Megnéztem vasárnap a Vidnyánszky Attila által rendezett Bánk bán előadást a Nemzeti Színházban. S bár a rendező azt nyilatkozta a minap, hogy ő már csak az érzelmekre akar hatni, engem mélyen elgondolkodtatott Biberach, a lézengő ritter kocsmafilozófiája, miszerint ott van a haza, ahol a haszon. Az ilyen csekély értelmű megnyilvánulásokkal az a probléma, hogy szinte lehetetlen velük vitatkozni. Hiszen ki merné azt állítani, hogy bárki elítélendő azért, mert szeretne jobb színvonalon élni, mert mindent meg akar tenni azért, hogy nagyobb mértékben részesedjen az anyagi javakból. S bár a nemzeti oldalon volt egy közmegegyezés arról, hogy egyéni érdekeit senki nem emelheti a közjó megteremtésének céljai fölé, ezt mára oly sokan fölrúgták, hogy ezzel is nehéz érvelni.”

Nyitókép: Mandiner / Ficsor Márton