Túl sokat képzelünk, de túl keveset tudunk a Habsburgokról

Ha az utcán megkérdeznénk az embereket, a Habsburg név sokaknak ismerős lenne – de pozitív vagy negatív lenne a kicsengése? 

Lehetséges, hogy sokan ismerik, de hogy sokaknál pozitív csengése lenne e névnek, arra már nagyobb tétben nem volna ajánlatos fogadni.

Ami a történeti köztudatban van – ha olyanról egyáltalán lehet beszélni –, nem felel meg a történeti valóságnak. A 16-17. századi Habsburgokkal kapcsolatban pedig különösképpen ez a helyzet. És számos alapkérdésben sincs egységes, általánosan elfogadott álláspont, még szakmai körökben sem. A téma igencsak megosztó.

A Habsburgok már több mint egy évszázada, 1918 óta nincsenek a magyar politika élvonalában. Száz év elteltével sem sikerült konszenzusra jutni?

Nem. De a kérdés kiváló. Múlt ugyan csak egy van, értelmezés viszont számtalan. Ez természetesen nem baj, a lényeg az, hogy a tényektől ne szakadjunk el. A vita nem árt, ha az szakmai érvek és kevésbé az érzelmek mentén villan fel. Habsburg Ottó a nagy őséről, Habsburg V. Károly császárról írott könyvét azzal kezdi, hogy a történettudomány olyan tudomány, amely visszafelé folyamatosan változik. Szemléltetésképpen hadd hozzak ide egy külföldi – de a Habsburgokhoz köthető – példát. Spanyolország és Mexikó között az utóbbi hónapokban igencsak hűvössé vált a viszony az új mexikói elnök, Andrés Manuel López Obrador által VI. Fülöp spanyol királynak idén márciusban írt és napvilágra került levele miatt, amelyben López Obrador a Conquista (1519-1521) során a Cortésék által elkövetett kegyetlenségek miatt szólította fel a spanyol királyt – aki egyébként az akkori spanyol uralkodó, Habsburg Károly leszármazottja – bocsánatkérésre. Szó szerint robbantotta a levél a spanyol belpolitikát. Heteken át a vezető spanyol napilapok cikkek tucatjait szentelték a témának. Bár a madridi központi kormány határozottan elzárkózott attól, hogy a mexikói követelésnek eleget tegyen, a katalán kormányzat viszont a napokban bocsánatot kért. Ezzel most csak arra kívántam utalni, hogy a történelemben ritkán van olyan, hogy fekete-fehér. Sok minden inkább szürke. Ötszáz év telt el azóta és konszenzusról – a két ország közötti durva diplomáciai „pengeváltások” tükrében – a legkevésbé sem lehet beszélni. Kis túlzással, de a Habsburg-magyar reláció megítélése sem áll sokkal jobban.

Állhatna jobban? 

Igen. És ezen a téren van is elmozdulás. Van egy új irányzat, amely szerint

Ezzel teljes mértékben egyetértek. Azonban a köztörténetírás mellett az alkotmány- és jogtörténetírásnak is ki kell vennie a részét ebből a szemléletváltozásból. E téren is vannak biztató jelek. Először is le kell szögeznünk, hogy a Habsburgok II. József uralkodását és Ferenc József 1848-1867 közötti időszakát leszámítva mindannyian törvényes – 1687-ig a magyar rendek által szabadon megválasztott és megkoronázott, azt követően az elsőszülöttségi öröklési jog elfogadásával minden esetben az országgyűlés támogatásával megkoronázott – királyai voltak az országnak. A Habsburg-magyar viszony értékelése során ez kell, hogy a kiindulópont legyen.

A Habsburg-birodalom V. Károly lemondásakor, 1556-ban

Hosszú évszázadokig meghatározó szerepet játszottak a Habsburgok a Magyar Királyság életében. Hogyan alakultak az évszázadok során a Habsburg-magyar viszonyok? 

Ha röviden szeretnék válaszolni, azt mondhatnám: ilyen is, olyan is. Jó is, rossz is. Azért itt közel hétszáz évről beszélünk. Ugyan a történeti köztudat általában Mohács és 1918 közé teszi a Habsburgokat, ezzel szemben a valóság az, hogy a dinasztia és a Magyar Királyság között a 13. századtól egészen 1944-ig szoros politikai, dinasztikus, vérségi kötelék állt fenn.

Kun László királyunk öccsének már Habsburg-hercegnő volt a jegyese, az utolsó Árpád-házi királyunk, III. András Habsburg-özvegyet hagyott hátra. Az Árpád-ház kihalása után a Szent István koronájáért küzdő három jelölt közül a nápolyi Anjou Károlynak és a cseh Vencelnek az édesanyja, a bajor Ottónak pedig a felesége volt Habsburg-hercegnő. Szeretjük a vegyes házi királyok korát (1301-1526) a különböző dinasztiák szerint élesen felosztani, Anjou, Luxemburg, Habsburg, Hunyadi, Jagelló, holott a kép ennél jóval bonyolultabb. Az Anjouk közeli rokonságban álltak a Habsburgokkal, Luxemburgi Zsigmond egyetlen lánya Habsburg Albertnek – a későbbi magyar királynak – lett a hitvese, ebből a házasságból született Habsburg Erzsébet főhercegnő, későbbi lengyel királyné, II. Ulászló királyunk édesanyja. A Mohácsnál elveszett II. Lajosnak szintén Habsburg-főhercegnő volt a hitvese, de az sem közismert, hogy a magyar trónért egymással küzdő Szapolyai János és Habsburg Ferdinánd is – a Jagelló felmenők révén kimutathatóan – távoli vérrokonságban álltak egymással.

A Habsburg-magyar viszony nem Mohács környékén vette kezdetét, de mondhatjuk azt, hogy Mohács egy erős cezúra? 

Igen, sok tekintetben az. Először is

Méghozzá tartósan. Igaz, hogy a 15. században két évtizeden át (1437-1457) már bírták a Magyar Királyságot – teszem hozzá röviden, hogy ez volt az az időszak, amikor az osztrák-magyar-cseh területek Habsburg jogar alatt perszonális unióban első ízben egyesültek –, de Mohácsot követően évszázadokra, egészen 1918-ig meg tudták tartani uralmuk alatt. A másik lényeges különbség – és a véleményem szerint ez hiányzik leginkább a hazai történetfelfogásból –, hogy a Mohács előtti állapotokhoz képest a dinasztia identitása alapvetően megváltozott a 16. századra. A mi felfogásunkban a „Habsburgok” szinte kizárólag Bécset jelentik, holott Madrid végig vezető és meghatározó szerepet töltött be a 16-17. századi Habsburg-politikában. Erősen él bennünk az a meggyőződés is, hogy a Habsburgok németek – osztrákok – voltak, holott a 16. század elejére a dinasztia egészen elspanyolosodott – és ezt a váltást a Mohácsnál Habsburg Ferdinánddal „bejött” új generáció fémjelezte –, és ezt a spanyolos identitást egészen az 1740-ig uralkodó VI. Károly császárig meg is tartotta.

Ez nem annyira elterjedt álláspont.

Nem. És meglehet, hogy magam vagyok vele. Az általános felfogás szerint a dinasztia a 16. század elején – és most hadd idézzem ide szó szerint századfordulós nagy közjogászunkat, Csekey Istvánt – „két külön, egymástól teljesen független, önálló ausztriai és spanyol ágra vált szét”. Véleményem szerint ez alapvetően téves koncepció. Miért mondom ezt? Ha egyszer végignézi valaki a Habsburg családi kapcsolatokat a 16-17. században – egy főherceg és három főhercegnő ment Bécsből Madridba, három infánsnő került Madridból Bécsbe hitvesnek ezen időszak alatt – az láthatja, hogy a két ág egyáltalán nem távolodott el egymástól. A 16-17. század során megkoronázott kilenc Habsburg királyunk sorában II. Ferdinánd és József kivételével nem találunk olyat, akinek vagy az anyja, vagy a felesége, vagy mindkettő ne lett volna spanyol infánsnő.

III. Ferdinánd királyunk és IV. Fülöp spanyol király amellett, hogy egymásnak sógorai és elsőfokú unokatestvérei voltak, após-vő viszonyban is álltak az évtizedek folyamán, és nászok is lettek volna, ha Ferdinánd megéri, hogy unokáját, Margit Terézia infánsnőt elvegye a fia, Lipót főherceg. Tessék csak megnézni a családtagokról készült portrékat, az öltözetüket, a spanyolos divat ordít a festményekről. De a neveltetés, a spanyol etikett bevezetése a bécsi udvarban, a sziklaszilárd katolikus hit, a család saját lovagrendje, az Aranygyapjas rend – amelynek a nagymestere a mindenkori „spanyol ág” feje volt –, valamint a közös fő ellenségek – így a franciák, a törökök és a protestánsok – elleni küzdelem ugyancsak szorosra fűzte Bécs és Madrid viszonyát. És akkor még nem volt szó a cím és címerhasználatról… Habsburg királyaink címei között megtaláljuk a Burgundia hercege címet – Burgundia a „spanyol ág” birtokában volt végig a 16-17. században –, címereikben pedig a kasztíliai címert is. A spanyol Habsburg-uralkodók pedig viselték a Magyarország, Horvátország és Dalmácia királya címet. Ennek tükrében volna érdemes tehát értelmezni és magyarázni a vonatkozó időszakbeli Habsburg-magyar kapcsolatokat.

Tehát Madrid és a spanyol ág ennyire meghatározó volt?

Igen. Bécsben gyakran az történt a 16-17. század során – még ha furcsán is hangzik –, amit Madridból sugalltak vagy Madridból elrendeltek. Két adalék hozzá a korszak két végéről;

a törökellenes szövetséget Erdély és a császár között a tizenöt éves háború idején a prágai spanyol követ hozta tető alá. És a Madriddal kötött megállapodás keretében kerülhetett az oldalág (stájer ág) a főági Miksa-fiak kihalását (1621) megelőzően (1618-19) a trónra, de az 1687. évi országgyűlésen az örökös királyság (vagyis, hogy az elsőszülöttség rendjében örökölhetik a magyar trónt a Habsburgok) elfogadtatásakor Bécs – Madrid nyomására – a spanyol ág örökösödési jogát is „keresztülverte” a pozsonyi diétán. Ez világossá teszi Madrid dominanciáját Béccsel szemben. Erről sem beszélünk soha.

Úgy tudom azért nem volt felhőtlen ez az egyenlőtlen viszony… Ott van például a lutheránus Habsburgnak becézett II. Miksa császár-király és a spanyol II. Fülöp hűvös viszonya…

Ez valóban így van. De ez valahol természetes is, hiszen kőkemény érdekek és prioritások is ütköztek Bécs és Madrid stratégiájában. Ha már felhozta a vallásügyet;

– ezen az ellenreformációs politikát értem –, de Bécsben ez már nem volt olyan egyértelmű. A „bécsi” Habsburgok a 16. században azzal voltak kénytelenek szembenézni, hogy a magyar és a cseh rendek nagyrészt áttértek valamely protestáns vallásfelekezethez. Ez – minden következményével együtt – óriási kihívást és nyomást jelentett a bécsi udvarnak a protestánsokkal kapcsolatos magatartásuk vonatkozásában. Az imént emlegetett Miksa és Fülöp – akik egyébként unokatestvéri, sógori és após-vő viszonyban is álltak egymással – konfliktusa is részben ebből fakadt. Aminek persze komoly politikai következménye is volt: Bécs akkor kötött békét a Portával – Drinápoly (1568) – amikor Madrid a legdurvább konfliktust is vállalva – Lepanto (1571) – lépett fel vele szemben. 

Mondhatjuk, hogy ez és az ehhez hasonló súrlódások is hozzájárultak ahhoz, hogy a törököket Magyarországról csupán a 17. század végén sikerült kiszorítani?

A lényegre kérdezett rá. Nagyon fontos megjegyezni, hogy az oszmán erőket az ország területéről nem azért nem űzték ki a Habsburgok, mert nem akarták, hanem azért, mert nem tudták. Legfőbb céljuk éppen a török kiűzése volt, azonban azt az európai erőviszonyok egyszerűen nem tették lehetővé.

amely megnehezítette a Habsburgok dolgát abban, hogy sikerrel lépjenek fel e kérdésben, hiszen ennek következtében számos fronton kellett helytállniuk. Annak, hogy Magyarországot nem tudták a Habsburgok felszabadítani az oszmán megszállás alól, elsősorban a szemforgatóan aljas francia és angol, valamint a kétszínű velencei politika volt az oka. Párizs, Velence és egy időben London a legszorosabb összeköttetésben volt a Portával, amely egyértelműen a Habsburgok – és különösen a spanyol Habsburgok – ellen irányult. Ennek formája és intenzitása az évtizedek folyamán persze hullámzó volt, de ez gátolta leginkább a Habsburgokat abban, hogy eredményt mutassanak fel a magyarországi török kérdésben. Az ország három részre szakításával (1541) beállott kegyetlen helyzet maradt meg gyakorlatilag a 17. század végéig. Igaz, hogy Madrid komoly erőkkel lépett fel az oszmánok ellen Afrikában és a Földközi-tengeren, valamit azonban meg kell értenünk: Madridnak sokkal fontosabb volt a nyugati (francia, holland, angol) politika, mint a keleti (török) vonal, ami persze nem azt jelentette, hogy Madrid ne segítette volna Bécset végig a korszakban. Bécs Madridtól hathatós diplomáciai, katonai és – ami a fő – pénzügyi segítséget kapott az oszmán erők feltartóztatására, a végvárrendszer kiépítésére és fenntartására. Bécsbe milliós nagyságrendben ömlött a pénz a szóban forgó hosszú évtizedek alatt a madridi rokonságtól, amire Bécsnek – valljuk be őszintén – égető szüksége is volt. És tegyük hozzá, Magyarországnak is! Arról pedig végkép nem esik szó szinte soha, hogy Madridban pontosan ismerték a magyarországi és erdélyi politikusokat, politikai és hadászati viszonyokat. Számos esetben – például amikor Erdély Báthory Zsigmond fejedelem vezetésével csatlakozott az oszmánok elleni fellépéshez – az erdélyi fejedelmek is tetemes summát kaptak Madridtól. Százezres nagyságrendekről beszélünk évente!

De ha megvolt a jó szándék, akkor mi volt a folyton kirobbanó konfliktusok forrása a magyar nemzet és a dinasztia között?

A válasz egyszerű: a kölcsönösen megélt kudarcok sora és az abból szükségképpen fakadó frusztráció. Ahol az elvárások és a célok az eredménnyel köszönő viszonyban sem állnak, nem lehet csodálkozni.

Az országgyűlések ki se látszottak a végtelen panaszáradatból, és a sérelmekből. Jogos panaszokról és jogos sérelmekről volt szó, félreértés ne essék! Csak azt akarom mondani, hogy Habsburg királyaink sok örömet az országgyűlésekben nem leltek. Még arra is volt példa Rudolf uralkodása idején, hogy az országgyűlés azelőtt szétoszlatta magát, hogy tárgyalásba vette volna a királyi előterjesztést! Ugye az országgyűlést nem tudták megkerülni, mert adót szedni, trónutódlást biztosítani anélkül nem tudtak. Érthető tehát, hogy miért akarták a Habsburgok jelentősen átalakítani a magyarországi politikai berendezkedést. A spanyol földről bejött Habsburgok egészen más kormányzati rendszert akartak meghonosítani, mint amely már Magyarországon a Mohács előtti időszakra kialakult.

Milyen konfliktusok születtek ebből?

Igaz, hogy a Habsburg-adminisztráció – részben a fentebb vázolt helyzet miatt – folyamatosan a magyar rendi alkotmány felszámolásán munkálkodott, és csak részsikereket ért el ezen a téren, az is rendre heves ellenállást váltott ki. A magyar rendek a végletekig ragaszkodtak az alkotmányos berendezkedéshez, mert abban látták a szabadság zálogát. És igazuk volt. Nem véletlen, hogy nálunk a vallási konfliktusok feloldásai is alkotmányos színezetet kaptak. A magyar alkotmányos berendezkedés és politikai rendszer kényszerítette rá a Habsburgokat arra, hogy stratégiai döntéseket a magyar politikai nemzettel együtt hozzanak meg. Ideig-óráig lehetett a magyar politikai nemzet ellenére kormányozni, azonban az hosszútávon nem volt tartható. A 17. században Bocskai, Bethlen, Rákóczi és Thököly nevével fémjelzett események nyomásának eredményeképpen a király mindig kompromisszumot kötött a nemzettel. Ebben a fejedelmi Erdélynek elvitathatatlan szerepe volt. Az is hozzátartozik, hogy

amely végighúzódott az egész korszakon. Kevés olyan politikus volt, aki nem ingadozott Bécs és Erdély között, akár többször is „pártot” váltva. 

A török kérdés volt a másik ok? 

Pontosan.

Mondanom sem kell talán, hogy ez szintén frusztrációt generált mindkét félnél. A végvárrendszer fenntartása béke idején is elviselhetetlen terhet rótt a Habsburg-adminisztrációra, hát még háború alatt. A pénzügyek terén végig kaotikus állapotok mutatkoztak, szemléltetésképpen csak néhány adatot hadd említsek: a kormányzat a királyi Magyarországról a 16. században évi kb. 600-800 ezer forintra számíthatott, miközben a magyarországi végvárrendszer fenntartása – békeidőben (!) – önmagában kb. másfél-kétmillió forintra rúgott. 1576-ban még „csak” tizenkét millió forint adóssággal küszködött a kincstár, harminc év elteltével a tizenöt éves háború végére (1606) már harmincmillió fölött járt az összeg. Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a 16-17. századi konfliktusok a nemzet és a király között nagyrészt azért robbantak ki, mert a Habsburgok az országot a töröktől megszabadítani nem tudták, ősi alkotmánya szerint pedig kormányozni nem akarták.

Akkor mégis miből állták a cechet a Habsburgok?

Amiből csak tudták. A magyarországi jövedelmeik mellett birodalmi segélyből, örökös tartományaik bevételeiből, pápai pénzekből, Madrid támogatásából, elképesztő összegű kölcsönökből, a kihaló arisztokrata családoktól a koronára visszaszálló – és nem utolsó sorban részben a magyar nemességtől, arisztokratáktól törvénytelenül elkobzott – hatalmas birtokokból. És még

Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a király és a nemzet között sorra kirobbanó konfliktusok oka részben erre vezethető vissza. És még ez a pénz sem volt elég. Ahhoz viszont éppen elég volt, hogy kölcsönös gyanakvást és bizalmatlanságot keltsen a király és a nemzet szemében is egymás iránt. 

De akkor Madrid miért nem vállalt nagyobb szerepet például a másfél évtizedig tartó, úgynevezett hosszú háború (1591-1606) alatt? 

Mert akkor éppen nem futotta többre, a századfordulóra pedig alapvetően megváltozott a spanyol külpolitika. II. Fülöp rendkívül aktív – agresszív, expanzív – külpolitikája helyébe az új uralkodóval új stratégia lépett. A tizenöt éves háborút egyébként Bécs és a Porta között a franciaországi események provokálták ki, amit Párizs és London hergelt leginkább, hogy ezzel is Madridon üssenek. Már javában folyt a spanyol-angol, spanyol-francia, spanyol-holland háború. A spanyol kincstárnak viszont égető szüksége volt a lélegzetvételnyi szünetre. Zárójelben mondom, hogy Madrid folyamatosan a csőd szélén billegett – erre vonatkozóan egészen pontos számadatokkal rendelkezünk –, a századfordulóra több, mint nyolcvanmilliós adóssággal küszködött, ami a harmincéves háború előestéjére (1618) már a százmilliót is jóval meghaladta.

Ezt ismeri úgy a történetírás, hogy a Pax hispánica (1598-1621) korszaka, amelynek szellemében Madrid sorra békét kötött ellenségeivel – a franciákkal és a lengyelekkel (1598), az angolokkal (1604), végül a hollandokkal (1609) –, és ebbe a koncepcióba nem fért bele Bécs jelentősebb erőkkel való megsegítése. Hadd idézzem ide Evrim Türkçelik török történészt, aki ezzel kapcsolatban a következőket írta; Párizs tudta, „hogy a Porta attól tartott, ha a franciák és az angolok békét kötnek II. Fülöppel, akkor a spanyolok képesek lesznek hathatós segítséget nyújtani Magyarországnak”. Madrid nem volt képes egyszerre birkózni a franciákkal, angolokkal, hollandokkal és az oszmánokkal. Párizsban, Londonban és a Portán ezt pontosan tudták, ezért folyamatosan hergelték egymást Madrid ellen annak érdekében, hogy a kialakult európai hatalmi egyensúlyt valahogyan fenntartsák. Arra törekedtek, hogy mindig legyen valaki, aki lefoglalja a spanyol erőket, ha lehet, összehangoltan. Ráadásul az ön által említett tizenöt éves háború csak bebizonyította azt, ami már fél évszázaddal korábban is egyértelmű volt; a Porta nem képes nyugatabbra terjeszkedni. Az akciórádiusza kifulladt a kiépült végvárrendszernél, Bécs ugyanakkor nem volt képes egyesíteni a három részre szakadt Magyarországot. Az Erdéllyel való egyesítési kísérlet ugyanúgy elbukott, még a szimbolikában is, lásd a Báthory-Habsburg nászt, mint ötven évvel korábban. 

Európa 1648-ban

Utána pedig következett a harmincéves háború 1618-1648 között, akkor meg azért nem jutott rá pénz, fegyver, paripa?

Pontosan. Madrid békestratégiája azonban utólag nem bizonyult kifizetődőnek, amint azt a harmincéves háború végül megmutatta, hiszen a békeidőszak leginkább Madrid ellenségeinek malmára hajtotta a vizet. Csak arra volt jó, hogy erőt gyűjtsenek, és a vesztfáliai békével (1648) véget vessenek a spanyol hegemóniának, majd a pireneusi békével (1659) a franciák térdre is kényszerítsék Madridot. Egyre inkább Párizs vette át a meghatározó szerepet Európában. Ami ebből minket érdekel, hogy

Ennek döntő szerepe volt abban, hogy Bécs 1663-ban a császári seregektől katasztrofális vereséget szenvedett Portával olyan gyalázatos feltételekkel kötötte meg a vasvári békét. 

A török kiűzését végül hogyan sikerült elérni? 

Az Oszmán Birodalom a 17. században egyre inkább alulmaradt a nyugati haditechnikával, harcmodorral szemben, ez már a szentgotthárdi ütközetnél is világossá vált. Az európai politikai helyzet azonban csak Bécs második ostromát követően tette lehetővé, hogy

a Temesköz kivételével a valamelyest elgyengült Oszmán Birodalom megszállása alól. A spanyolok ekkor már rég nem voltak abban a helyzetben, hogy olyan mértékű segítséget nyújtsanak a bécsi rokonságnak, mint amit száz vagy százötven évvel korábban tudtak. A spanyol pénz és a katonák természetesen ekkor sem maradtak el. 

A török kiűzésével párhuzamban jött a Lipót-féle abszolutista (rém)uralom, amely végül a Rákóczi-szabadságharchoz vezetett. Miért került erre sor?

Azért mert Bécs végre nyeregben érezte magát. És végre olyan belpolitikai helyzetben találta magát, amelyben az évszázados frusztrációját szabadon kiélhette. Erdély teljesen megtörve: birtokelkobzások, vérfürdők, a legdurvább megtorlás és zsarnokság. Valóságos rémuralom következett.

A Rákóczi-szabadságharc volt rá a válasz, amely a legfőbb politikai célt, az alkotmányosság helyreállítását elérte, mert az új Habsburg-uralkodó kibékült a nemzettel. De ehhez ugyancsak az európai politikai helyzet radikális megváltozására volt szükség. Kihalt ugyanis a spanyol Habsburg-ág. A bécsi Habsburgok pedig alulmaradtak a spanyol örökségért folytatott küzdelemben a franciákkal szemben. Elszakadt a kapcsolat Madriddal, a dinasztiának csak a közép-európai Habsburg-monarchia maradt meg a jogara alatt. 

Nem kellett hozzá sokkal több, mint tíz esztendő (1723) és a magyar országgyűlés elfogadta a Habsburgok nőági öröklésének lehetőségét is: miért? 

Mert szükség volt a Habsburgokra. Vagy ha úgy tetszik a Habsburg-monarchiára mint nagyhatalomra. Az önálló Magyar Királyság – amely alatt azt értem, hogy nincs összekapcsolva valamely államközi kapcsolat, például perszonális unió keretében valamely jelentős szomszédos hatalommal – nem volt politikai realitás. Nemcsak Mohács környékén, hanem a 18. század elején sem. Az Oszmán Birodalom – bár valamelyest meggyengülve – még itt volt a szomszédban. Ne feledjük, hogy a Habsburgok az oszmánokkal szemben a 18. században még két háborúban (1739, 1791) is alulmaradtak. Pontosan a magyar nemesség realitásérzékéről tesz tanúbizonyságot, hogy nemcsak elfogadták a nőági öröklést, de teljesen logikusan meg is védték azt, gondolok itt az osztrák örökösödési háborúra (1740-1748). Különben sem lehetett megszabadulni a Habsburgoktól. A Rákóczi-szabadságharc éppen ezt mutatta meg, ahogy később 1848-49 is. Arról nem is beszélve, hogy ezek a mozgalmak – Bocskai, Bethlen, a Rákócziak és 1848 maga is – úgy indultak, hogy az alkotmányosságot állítják helyre. Az más kérdés, hogy annyira elmérgesedett a vita a dinasztia és a nemzet között, hogy fegyveres konfliktusokba torkollottak…

Hogyan lehetne alapvetően a Habsburgok magyarországi uralmát a történeti köztudatban a helyére tenni?

Az elsődleges az, hogy szinte

És itt nem csak az oktatásra gondolok. A szobraikat 1945 után eltávolították a közterekről, talán a József nádor téren áll a nagy nádor szobra. A ma forgalomban lévő pénzen Rákóczi, Kossuth és Deák – éppen a Habsburgokkal szembeni ellenállás legismertebb nagyságai – tűnnek fel. Schönbrunn, Mária Terézia, Ferenc Jóska, Sisi meg Gödöllő az, ami ma eszünkbe jut a Habsburgokról. Nagy nemzeti hőseinket mint Hunyadi, Báthory, Bocskai, Bethlen, Thököly, Zrínyi, Rákóczi mind ismerjük, de vajon meg tudnánk-e nevezni azokat a Habsburgokat, akik ellen ők küzdöttek? Elképesztő aránytalanságok vannak a történeti köztudatban. Nemzedékek nőttek fel az Egri csillagokon, a Rákóczi hadnagyán, a Tenkes kapitányán, A kőszívű ember fiain. Hol van ezekben pozitív Habsburg-szerep? Sehol. Ellenkezőleg, éppen a Habsburgok a fekete bárányok. Nem jut eszembe olyan széles körben ismert alkotás – és nyugodtan beszélhetnénk bármilyen művészeti ágról –, amelyben kifejezetten a Habsburgok tűnnének fel „jófiúként” a nagyközönség számára. Arany János A walesi bárdok című verse, Madarász Viktor Hunyadi László a ravatalon vagy Zrínyi Péter és Frangepán Ferenc a bécsújhelyi börtönben címet viselő festményei erősen rányomják bélyegüket a Habsburgokhoz való hozzáállásra. Miért nincsen ma szobra Habsburg Ferdinándnak – aki megállította a törököket –, Habsburg II. Mátyásnak – aki Rudolf rémuralmát követően kiegyezett a nemzettel –, vagy III. Károlynak, aki a szatmári békességet követően nyugalmat és fejlődést biztosított a magyarságnak. Miért nincsenek – akár közép-európai vagy spanyol összefogással – nagy történelmi, hiteles mozifilmek akár a várháborúkról, akár a tizenöt éves háború koráról vagy a 17. századi Habsburg-magyar sorsfordítókról, kiegyezésekről? Ezek volnának azok, amelyek igazán segíthetnék a történeti köztudat formálását.