Horthy tudta, hogy nem vezethet be diktatúrát

„Milyen volt a személyes viszonya a parlamentáris demokráciához, a szabad sajtóhoz, az ellenzékhez?

Alapvetően konzervatív és nemzeti beállítottságú személyiség volt, mint a kormányzati politikusok többsége. A XX. században terjedő tömegdemokráciákról Bethlenhez hasonlóan lesújtó véleményt alakított ki, sőt – Bethlentől eltérően – magát a parlamentarizmust sem becsülte túl sokra. Számos fiatal tisztjével ellentétben megértette azonban, hogy a 93 ezer négyzetkilométeres, nyolc-kilenc milliós lakosságú és csak szerény gazdasági eredményekre képes Magyarországnak alkalmazkodnia kell az összeurópai trendekhez. Vagyis nem mehet szembe a koráramlatokkal, és nem vezethet be diktatúrát. Véleményének egyik legeklatánsabb jelét 1923-ban adta, amikor jobboldali radikális bizalmasainak kijelentette: »Ebben az országban rendnek kell lenni, és én rendet is fogok tartani. A rendetlenkedőkbe belelövetek, s ha a rendetlenség a jobboldalról történik, számomra a különbség csak annyi, hogy azokba fájó szívvel fogok belelövetni, míg egy esetleg baloldalról jövő rendetlenkedésbe passzióval.« A nyilasokat sem szerette, ám a kommunistákat még kevésbé.

És Trianonhoz milyen volt a viszonya? E tekintetben reálpolitikus volt?

Trianont az egész magyar társadalom elítélte, természetesen Horthy is. Az 1938 és 1941 közötti revíziós sikerek azonban nem rajta és alapvetően még csak nem is a magyar politikán, hanem a nemzetközi helyzet alakulásán múltak. A 1938-as első bécsi döntésre és Kárpátalja 1939-es visszakerülésére Csehszlovákia felbomlási folyamatának részeként került sor, amelyet viszont ismeretes módon Hitler koreografált. Észak-Erdély és a Székelyföld 1940-es visszakerülését megelőzte a Szovjetunió fellépése Romániával szemben, amelynek célja és eredménye Besszarábia visszaszerzése volt. Bácska 1941-es visszacsatolását a Jugoszlávia elleni német–olasz–magyar–bolgár fegyveres fellépés tette lehetővé. Kétségtelen viszont, hogy Horthy sikeresen és nagyon hatásosan törekedett arra, hogy összekösse ezeket az eredményeket saját személyével. Mindegyik bevonuláson részt vett, Kassán, Kolozsváron és más nagyobb városokban hatásos beszédeket mondott, a sajtó istenítette, a magyarok ujjongtak. Elég megnézni a korabeli filmhíradókat, vagy elolvasni Márai Sándor lelkes tudósításait, hogy megértsük ezt a lelkiállapotot. Az igazi politikusi feladat persze nem az »ajándékok« (Márai) elfogadása, hanem a visszakapott területek vagy azok egy részének a megőrzése lett volna. Ez azonban nem sikerült.

És mit kellett volna tennie, tenniük, hogy sikerüljön?

Nem kellett volna sietni a Szovjetunió elleni hadba lépéssel, nem lett volna szabad a 2. magyar hadsereget feláldozni, nem kellett volna a németeket 1944 márciusában »vendégként« fogadni, és Romániához hasonlóan ki kellett volna ugorni a háborúból. Ezek a lépések természetesen áldozatokkal jártak volna, ám azokat így sem tudtuk megspórolni. Az egyetlenek voltunk, akik 1946-ban úgy ültünk le a párizsi békekonferencia asztalához, hogy lényegében semmit sem tudtunk felhozni a mentségünkre.”