Gyakran hangoztatott fordulat, hogy az európai értékrendet voltaképp három magaslat, domb határozza meg: az athéni Akropolisz, a római Capitolium, valamint a Jeruzsálem történelmi városfalán kívül álló Golgota. Az első a görög filozófiai gondolkodás fontosságát, az emberi értelemnek a világ megismerhetőségébe vetett bizalmát és a demokráciát mint a társadalmi együttélés legalkalmasabb formáját jelöli. A második a római jogra mint minden európai jogrendszer fundamentumára emlékeztet. A húsvét ünnepén különösen is a figyelem középpontjába kerülő Golgota mint Krisztus kereszthalálának, vagyis az ember megváltásának helyszíne a keresztény hit személyes életeket, történelmet és civilizációs hagyományt alakító erejére hívja fel a figyelmet. A demokrácia és a jog szerepe az emberi viszonyok alakításában az évezredek alatt nem veszített jelentőségéből, a közvélekedésben ma is korszerű, minden körülmények között hivatkozható állandóság. Ezzel szemben sajnos tagadhatatlan, hogy a kereszténység Európában egyre kisebb közösség számára fontos, mintha a bibliai történetek a modernitástól idegen hagyomány részei lennének. Az egyház pedig többnyire úgy jelenik meg, mintha elkeseredett utóvédharcot folytatva igyekezne fenntartani fontosságának, befolyásának látszatát, miközben – mi tagadás – vezetőinek, képviselőinek esendősége rombolja a hitelességét a világi közvéleményben, amely kajánul, de persze jogosan kéri számon a magasztos elvek követését azok felkent hirdetőin.
A teológia komoly és izgalmas tudomány, mégis, az egyházi vezetők megszólalása általában csak akkor jelenik meg széles körben, ha politikai ügyekben nyilvánulnak meg, amikor viszont a véleményük szinte kinyilatkoztatássá magasztosul a viselt magas egyházi tisztség által. „Ne vétkeinket nézd, hanem egyházad hitét” – szól a katolikus liturgia egyik legtitokzatosabb mondata, az áldozás előtti fohász, ami persze minden egyháztagra vonatkozik, az egyszerű hívőtől a püspökökig, akár Róma püspökéig. Nem felmentés ez, sokkal inkább annak belátása, hogy tetteikre, gondolataik megfogalmazására esetükben is nagyobb hatással lehet esendőségük, személyes tapasztalatuk, előéletük, pillanatnyi lelkiállapotuk, mint a betöltött méltóság és a mögöttük álló közösség súlya.
Két ember, aki Szent Péter trónusán ülve a maga módján igyekezett mindent megtenni azért a békességért, amelyről a feltámadt Krisztus beszélt tanítványainak”
Az utóbbi hetekben nagy figyelmet kapott egy beszélgetés Ferenc pápával, melyben a szentatya Ukrajnára utalva azt mondta: „Az a legerősebb, aki megvizsgálja a helyzetet, gondol a népre, van bátorsága felemelni a fehér zászlót és tárgyalni.” A Vatikán igyekezett megmagyarázni az elhangzottakat, felhívva a figyelmet arra, hogy a tárgyalásra való buzdítás nem egyenlő a kapitulációval. A világi sajtó viszont alaposan kielemezte az egyházfő aktivista, gyakran csapongó megközelítését, kötődését a dél-amerikai felszabadítás teológiájához, ebből fakadó gyanakvását az „amerikai imperializmus” iránt, felelevenítve Kirill pátriárkával való 2016-os találkozásának emlékét, amikor is Oroszországot a kereszténység egyik fontos bástyájának nevezte. A Ferenc pápa feltételezett oroszbarátságáról szóló fejtegetéseket alig két héttel az után olvashattuk, hogy Volodimir Zelenszkij ukrán elnök – a korábbi látványos visszafogottságot követően – méltatta a Vatikán közvetítői tevékenységét, megköszönte az Oroszországba elhurcolt ukrán gyerekek hazajuttatása ügyében elért sikereket, és magas kitüntetésben részesítette a pápa háborús különmegbízottját és a Szentszék külügyeit irányító bíborost. Úgy tűnik tehát, hogy a valós szentszéki diplomáciai folyamatok és a pápa nyilatkozatai olykor némi esetlegességgel kapcsolódnak egymáshoz.