„Most azonban Magyarország bekopogtat minden magyar ház ablakán, és az üzenet mindenhol egy és ugyanaz, hogy tudniillik ti közénk tartoztok, nekünk fontos, hogy vagytok és legyetek, és erőnkhöz képest igyekszünk segíteni a nemzetmegtartást. Másfelől finom ösztökélés a közös munkálkodásra a többségi nemzetekkel is, hiszen több százezer, millió magyar élethelyzetét a leghatásosabban az anyaország bevonásával lehet javítani. Valahogy úgy, ahogyan Szerbiában már évek óta sikeresen zajlik. Belgrádban kifejezetten üdvözlik, hogy a magyar állam mezőgazdasági programokkal, alapítványi segítséggel, egyházi, civil kapcsolaterősítéssel éri el a délvidéki magyarokat. Vucsicsék ugyanis tudják, amiről Kijevben most éppen megfeledkeznek, hogy tudniillik önazonosnak lenni leginkább állapot és örökség dolga, és senki nem mond le hazájáról, nyelvéről, vallásáról, közösségi életéről pusztán azért, mert valahol, valakik a háború, nem pedig a normális élet mellett döntöttek.
Akik mindezt tagadják, talán választ találnak olyan felvetésekre is, hogy az amerikai íreket miért érdekli Észak-Írország sorsa, miért nem mindegy Moszkvának, mi történik a baltikumi oroszokkal, miért nem közömbös az izraeli kormány, ha nyugat-európai zsidókat fenyegetnek és üldöznek. Mindenkinek vannak érdekei, de azok az érdekek elsősorban a honfitársak védelmével kezdődnek – mégpedig országhatártól függetlenül. Mi sem léphetünk hátra. Minden magyar mögött ott áll a budapesti kormány, ott a Szent Korona, a Himnusz, az Országház, Petőfi és Arany, az olimpiai győzelmek, Szoboszlai szabadrúgásgólja és minden a világon, amire a magyar ember joggal úgy tekint, mint a saját ügyére.
Ezeket a viszonyokat átalakítani merénylet volna emberségünk ellen. Tagadni és elhazudni a nemzeti egybetartozást pedig bűn a javából. Valójában újra és újra neki kell rugaszkodnunk a nemzet és a haza határokon átívelő közös életének formálásához. Magyarságunk ezzel kezdődik, és soha nem szabad elfeledkezni erről az alapvető erkölcsi kötelességünkről.”