A magyar közönség jobboldali része rosszabbnak látja az ukrajnai nacionalizmus helyzetét a valóságnál

„Ezt a cikket a privát oldalamra kiraktam – ide talán még nem, de ha igen, akkor is fontosnak tartom az üzenetét újra megismételni. A magyar közönség jobboldali része rosszabbnak látja az ukrajnai nacionalizmus helyzetét a valóságnál (nem, ez nem nácizmus és 2014-2022 között nem volt népirtás, »csak« százas nagyságrendű orosz (és nem egy helyen ukrán) áldozat a kölcsönös nacionalista incidensekben), míg a baloldaliak nem hiszik el sokszor, hogy Ukrajna bizony a kisebbségeit súlyosan elnyomó állam lett.

Az alábbi cikket 2008-ban írtam egy munkácsi látogatás után – amikor még elég jó volt a kisebbségek, főleg a magyarok helyzete – bár több fontos ígéret nem teljesült. Nem sokáig tartott a »jó« időszak – és egyébként már akkor is látszott a homogenizáló ukrán nacionalizmus erősödése – 2006-07-től legkésőbb.

A cikk:

»Minap Munkácson járva egy pillanatra feloszlott az a nehéz érzés, ami szinte mindig elfog, ha átlépek a trianoni határon. Egyrészt furdal a lelkiismeret, hogy nem teszek személyesen sem eleget a szomszédos országokhoz került magyar közösségekért – hogy magáról a (mostoha) anyaországról, melynek polgára lennék, ne is beszéljünk. Másrészt meg látni a magyar kultúra, történelem olyan központjainak gyorsuló, államilag is erőltetett, identitásváltását, mint Szabadka, Kolozsvár vagy Nagyvárad, önmagában is szomorú. Irritáló nézni a nem szűnő történelemhamisítást, sőt időnként a történelem teljes kiradírozását.

Sokáig a nagyobb magyar közösségek közül (az Őrvidék, Dél-Baranya és a Muravidék más történet, ott a skanzen-hatás érvényesül) Kárpátalja volt az egyetlen, ahol lehetett reménykedni, a magyarság több lehet megtűrt idegennél saját földjén. Aztán jöttek a rossz hírek az erősödő ukrán nacionalizmusról, ami persze inkább az oroszok ellen irányult, de a magyarokon is ütött. Az új feliratok már egynyelvűen ukránok lettek, még az OTP sem volt képes magyarul is kiírni a nyitva tartást, vagy éppen magyartól megvenni/bérelni fiókjait, és ami legfontosabb, szűkültek a magyar nyelvű oktatás lehetőségei.

Sok jót most sem hallottam, de Munkácson, pontosabban a munkácsi várban, egy pillanatra elfogott az optimizmus: a felvidéki, erdélyi gyakorlattal ellentétben itt nem írták át a történelmet.

A szobrokban, feliratokban, jelképekben megjelenik a magyar múlt, aminek persze fontos része a helyben élt, a nagyobb régiót tekintve alighanem évszázadok óta többségi ruszin/zsidó/német lakosság is.

Az ukrán állam – egy zászlón túl, – nem telepszik rá az egészre. Hogy ez meddig marad így, nem tudni. Ha Kijevben végleg a homogenizáló nacionalizmus győz, nem sokáig. Tanulnak majd Pozsonytól és Bukaresttől. A szimbólumok ugyanis fontosak. A zászlót ugyan nem lehet megenni, egy szobor nem ad munkát és kenyeret, de az élet nem csak a napi létszükségletekről szól. A közösséget a nyelven túl a jelképek és a mögöttük lévő történelem tartja össze. Ezért kell küzdeni minden magyar városnévért a tankönyvekben és közlekedési táblákon, minden szoborért és emléktábláért, az utcanevekért és a zászlóhasználatért. Munkács vára a jó példa, csak nehogy olyan magányosan dacoljon az ukrán nacionalizmussal, mint Zrínyi Ilona tette Antonio Caraffa osztrák generálissal. Bár az biztató, hogy hiába nyert Caraffa, és vesztett Zrínyi Ilona, mégis ez utóbbi szobra áll a várfalon. Ez is egy jelképes győzelem valahol.«”

***

Nyitókép: Földházi Árpád