Egyszer majd lesz demokráciánk, addig meg kínunkban nevetünk

„Független újságíróként három dolgot tud csinálni az ember Magyarországon, amikor a nyugati, civilizált világról leszakadt autokráciának újabb tüneteit tapasztalja.

Az egyik, hogy értelmezi a történteket és magyarázatokat, ne adj’ isten demokratikus megoldásokat keres. Például,

• ha a kormány sikernek állítja be, hogy milliárdokat bukunk a korrupció miatt, akkor összegzi a folyamatot, hogy ne lehessen bonyolult és a Fidesz számára kellemetlen dolgokat lebutítva és félrevezetően közvetíteni az emberekhez,
• ha azt látja, hogy a kritikus értelmiséget meg akarja venni magának a rendszer, figyelmezteti a soft power létezésére az olvasót, esetleg utána is jár annak, miért tagozódnak be és miért nem akarnak politizálni az egyébként érdeklődő fiatalok,
• ha mindeközben a kormánypárt homlokegyenest szembemegy pár hónappal korábbi ígéreteivel és nyíltan az arcunkba hazudik, azt sokszorosan aláhúzza,
• és ha azt akarják elhitetni az emberekkel, hogy az amerikai alt-right felnéz ránk, Donald Trump pedig továbbra is a szabad világ ura, akkor összefoglalja, miért nem vehető komolyan a street fighter béjzikli és a konteós kiskirály barátsága, s miután az összes orbáni elvbarát veszít vagy elpártol tőlünk, miért öngyilkos merénylet tovább radikalizálódni.

És ha mindezzel szemben van egy teljesen töketlen, hibáiból soha nem tanuló, cserébe saját magát aktívan tönkretevő ellenzék, akkor az újságíró körüljárhatja a kleptomán rezsim leváltásának kérdését ahhoz értő emberekkel, akik egyesével el fogják mondani, hogy miért rohan a saját vesztébe az ellenzéki összefogás, ha nem változtat semmin. A tanácsok elhangzanak, majd az ellenzék nem változtat semmin és a vesztébe rohan. Pedig Jan-Werner Müllertől kezdve Ron Werberen át svéd kutatókig mindenkinek volt releváns gondolata.”

Nyitókép: MTI/Illyés Tibor