„Az ember saját korának foglya, erre gondolok, amikor sorra veszem magamban, hogyan is állok a nyelvekkel. Az én történetem a tipikus, ötvenkét éves magyarországi polgár története: beszélek magyarul, angolul és egy kicsit oroszul. Ebben a mondatban benne is van a nemzedékem nyelvi rákfenéje, az, hogy amit nagyon kellett, nem intézményi segítséggel, csak magánszorgalommal sajátíthattuk el (mert angolul bizony nem az iskolában tanultunk meg). Oroszul persze oktattak minket, de minek, még a legjobb tanulók is elégségesek voltak, legalábbis az én osztályaimban.
Ideológiai megfelelésre és céltalan mesedélutánokra emlékszem a hajdani oroszórákról, értelmes, hasznos ismeretek helyett. Nem csoda, hogy az óra eleji létszámjelentésen kívül ma sem tud senki semmit, pedig a legtöbben nyolc évig is tanultunk oroszul.
Ezzel nagyjából véget is ért az idegen nyelvi kalandozásunk. Tudom, hogy megfelelő belső elszántsággal bármit elérhettünk volna, csak hát a helyzet mégiscsak az, hogy a nyolcvanas években nem utazhattunk, nem ismertünk külföldieket, nem léteztek jó nyelvtanulási módszerek. Így aztán a legfogékonyabb éveink elszálltak, később pedig elsodort minket a munka és a család, nem tanultunk meg egzotikus, de még közhasználatú nyelveket sem.”
Nyitókép: MTI