Párhuzamos történelem (2.rész)

„Egy nem ismert, megtörtént eset 1999–ből: már javában tartott a NATO bombázása, amikor az Egyesült Államok elnöke, Bill Clinton felhívta telefonon a magyar miniszterelnököt, Orbán Viktort, és a következő kéréssel (követeléssel?) állt elő: Magyarország azonnal nyissa meg déli határa mentén a frontvonalat, és onnan, magyar területről, nehéztüzérséggel kezdjen el lőni szerb célpontokat. A magyar miniszterelnök megtagadta ezt.

A mostani, minden eddiginél kiválóbb szerb–magyar kapcsolatoknak ez az egyik alapja. Amúgy el tudják képzelni, milyen következményei lettek volna, ha Orbán teljesíti ezt az eszement kérést? Milyen következményei lettek volna a szerbiai magyarságra, de akár hazánkra is? Mondjuk, ha a szerbek – érthető módon – visszalőnek? A képlet már akkor világos volt:

A NATO 1999 tavaszán elkezdte bombázni Jugoszláviát. A Biztonsági Tanács erre nem adott felhatalmazást, számos európai fővárosban egyre fokozódó tüntetések kísérték a NATO elhúzódó és egyre megmagyarázhatatlanabb akcióját, amely egyre több civil áldozatot követelt, egyre több polgári célpontot pusztított el, egyre iszonyatosabb pusztítást vitt végbe.

az akkori magyar kormány pedig ugyanazt képviselte, amit a mostani háborúban: nekünk ebből az egészből ki kell maradnunk, s csak a kötelezőt kell megtennünk.”