Öt képmutató hazugság a bevándorlásról

„A XXI. századnak vannak egyelőre kalkulálhatatlan és már jelenleg is tervezhető kihívásai. Utóbbi kategóriába tartozik a környezetszennyezés, a digitalizáció, a génsebészet és a migráció. Az ilyen jellegű kérdéseket természetesen politikai szinten is kezelni kell. Pontosabban kellene. Azt látjuk azonban, hogy a politika többnyire nem a megoldást, hanem a problémát jelenti. Azzal, hogy az adott kérdéseket a pártok törzsi-érzelmi átkeretezéssel propagandacélokra használják fel, lényegében arra kárhoztatnak bennünket, hogy azokat még átbeszélni se legyünk képesek. Nemhogy a gyógykezelésig, még a diagnózisig sem jutunk el, csupán egymást kizáró politikai álvalóságokat álmodunk. 

A jobboldali szerint nemsokára migránsáradatokkal fogunk madmax-háborút vívni, de a klímaváltozás egy konteó. a baloldali számára a világ egyik felét árvizek, a másik felét szárazság pusztítja majd el, a migráció viszont egy lehetőség az igazságosabb és színesebb világra.

Féligazságok kicsi törzsi mozaikjaiból épülnek az alternatív világhazugságok nagy buborékjai. Amelyekből aztán vadul üvöltjük: nem is a felsorolt kihívások megoldása az igazi feladat, hanem a világot végveszélybe sodró másik oldal elnémítása. A nagy csatazajban pedig ferdítések, sandaságok, elfojtások, manipulációk és álhírek kötik gúzsba az adott kérdés átgondolását és a józan cselekvési stratégiák megalkotását. Ebben az írásban a bevándorlásra rakódott öt nagy hazugság felfejtésére teszek kísérletet. 

1. A humanitárius kötelezettség

A bevándorláspárti erők rendszeresen azzal érvelnek, hogy a háború elől menekülő tömegeket a jóléti Nyugatnak humanitárius és emberjogi okokból be kell fogadnia, ha komolyan akarja venni saját fundamentumait. A konzervatívok felé intézett fricskaként még olyan is előfordul, hogy az általuk sokszor »pedofilpapokmolesztáljákagyerekeket« szintre redukált kereszténységre, azon belül is a legfőbb jézusi tanításra, a felebaráti szeretetre hivatkoznak. Természetesen minden jóérzésű ember egyetért abban, hogy a tragédiák elől menekülőket segíteni kell, de ettől még a kérdés egyáltalán nem ennyire egyszerű. A Willkommenskultur minimum három szempontból is képmutató. Egyrészt a háború elől menekülők többnyire olyan konfliktusok miatt kénytelenek elhagyni a hazájukat, amelyeket éppen a Nyugat babrál külpolitikai, nyersanyagszükségleti vagy egyéb okokból véres konfliktussá. Másrészt a demográfiai válsággal küzdő jóléti államok valójában nem a lelkiismeretüket, hanem a munkaerő-szükségletüket szeretnék kielégíteni, lehetőleg a legolcsóbban.

Végül, ennyi idő elteltével érdemes észrevenni, hogy a Nyugat felé meginduló tömegek sokszor csupán fogaskerekek egy-egy geopolitikai játszmában. Szerencsétlenek már nem a háború elől menekülnek közvetlenül, hanem egy-egy nagyobb migránstáborból szervezetten indítják útra őket, hogy bizonyos nagypolitikai játszmákban az élőerős nyomásgyakorlás eszközeivé váljanak. Már a 2015-ös nagy áradatnak is közös orosz–török szolgálati akció szaga volt, de a belorusz határnál lezajlott friss események már nyilvánvaló jelét adták annak, hogy a migráció mostanra egy hadviselési eszközzé vált. ”