„Minek tulajdonítja, hogy a korábbi közvélemény-kutatásokkal ellentétben nem sikerült bejutnia az előválasztás második fordulójába?
Az előválasztás alapvetően egy nagyvárosi műfaj, én pedig a kisvárosokban, falvakban vagyok erős, pont ott, ahol az anyagi erőforrások hiányában többnyire előválasztási sátor sem volt. Azok a pártok, akik Budapesten erősek, könnyen elérték a választóikat, az én szavazóim jelentős része viszont nem találkozott sátorral, vagy ha igen, nem mert oda elmenni szavazni, mert akkor kiderül, hogy ellenzéki. Ezért pedig egy fideszes kisvárosban sokan az egzisztenciájukkal fizetnek.
Az elemzők azt is meg szokták említeni hibaként, hogy többet kellett volna Budapesten kampányolnom. Én viszont abból indultam ki, hogy Budapest már az ellenzéké. Én pedig nem őket akartam meggyőzni, hanem a még bizonytalan vidéki szavazókat, akik nélkül nem lesz kormányváltás. Mások arra használták az előválasztást, hogy a már meglévő ellenzékieket nyerjék meg maguknak, én meg arra, hogy növeljem az ellenzékiek táborát az összellenzéknek. A negyedik hellyel fizettem érte. Áldozat? Lehet. Az ország mindig akkor fejlődött, amikor a vezetői képesek voltak áldozatot hozni érte.
Több olyan választókerület is van, ahol a jobbikos jelöltnek sikerült nyernie, a miniszterelnök-jelölti voksok többségét viszont más párt jelöltje kapta. Miben látja ennek okait?
Egyrészt hatalmas büszkeséggel tölt el, hogy a második legtöbb választókörzetben, szám szerint huszonkilencben a Jobbik jelöltjei nyerték el az indulás jogát. Az ő jó szereplésükben az is szerepet játszik, hogy nemcsak a Jobbik, de más ellenzéki pártok is bennük látták a megoldást. A képviselőjelöltjeinket az összefogás jegyében több ellenzéki párt is támogatta, engem miniszterelnök-jelöltként csak a Jobbik.”