Gábor György, az értelmezési keretet adó

A szerző színművész

Minden alkalommal viszolygás fog el, amikor Gábor György jön szembe velem az internetes világsztrádán. Egészen elképesztő a tudálékos túlműveltségének öncélú fitogtatása, a közember számára csak szótárral értelmezhető terminus technicusainak használata, és ahogyan József Attila Ars Poeticájával hiszi és gondolja magáról a kiválasztottak magabiztosságával, hogy „Én túllépek e mai kocsmán, az értelemig és tovább”, valamint azt, hogy „Én nem fogom be pörös számat”. Hát akkor szemezgessünk ennek a századunkban is élni kényszerülő „polihisztornak”, helyesebben proli-hisztisnek legutóbbi megnyilatkozásaiból.

Kigyűjtöttem Gábor az elmúlt időszakban tett legveretesebb gondolatait, amelyekkel célja a konzervatív oldal folytonos gyalázása, célkeresztbe állítása, verbális keresztre feszítése. Vegyünk nagy levegőt, íme a jobboldal „gáborgyörgyi” jellemzése:

„A legelviselhetetlenebb belőlük a mérhetetlen kivagyiság, a nevetséges felfuvalkodottság, a gagyi pöffeszkedés, a nárcizmusukból és kompenzációs tudatukból fakadó önimádat, valamint az amúgy nem tudni, valójában miből és honnan táplálkozó, határtalan nagyképűség.”  Gábor következő mondata is ,,hasít”, miszerint „Orbán és szolgahadának szilárd meggyőződése, hogy itt, a Kárpát-medencében koncentrálódik Európa minden tudása, értelme, intellektusa, s azon belül is legfőképp a Karmelita kolostorban”.

Már-már spirói, kornisi magaslatok. Gábor György otthoni szobájának magányában gyakorolja a megbélyegzés csillagokig fokozható variációit, melyekkel folyamatosan teszteli a konzervatív tábor tűrőképességét. Minden förmedvényében tovább merészkedik, ami határozottan mutatja „fejlődésének”, akarom mondani visszafejlődésének jeleit. Gyurcsány szellemi műhelyében ő, ahogy nyilatkozta, a „baloldal értelmezési keretet adóinak” egyik vezető alakja.

Meggyőződésem szerint a jobboldal birtokában van az érvelés, az argumentálás  – hogy Gábor is értse – képességének, és éppen a balos ,,értelmezési keretet adó” Gábor György bír ezek részleges, ha nem teljes hiányával. Magvas gondolatait saját akoljának „biztos melegéből önérzetesen kiböfögve” – hogy pontosan használjam és idézzek a filozófus jobboldalra vonatkoztatott gyalázatos szófüzéréből.

A konzervatív újságírókra tett „bércsahosok” kifejezése is „megtisztelő”. Mégis hajlok annak feltételezésére, hogy savanyú a szőlő. Tizenegy évet úgy eltölteni újkori demokráciánkban, hogy ország-irányítási vágyaiknak a magyar nemzet már háromszor – és hangsúlyozandó: kétharmados többséggel – mutatott ajtót, nos elfogadom, ezt tényleg nehéz lehet feldolgozni.

Másik szösszenetében a miniszterelnök férfiideálját megtestesítő olimpiai sportolóinkat teszi gúny tárgyává, imigyen: „Az unokáinknak elég rájuk mutatni, s hangsúlyozni, hogy látod, kis butuskám, zabálni való közjószágom, hát így néz ki egy férfi, így mutat az ő fizikuma, ilyen a lelkiereje, így harcol, így küzd, így szereti a családját, s így tesz fel az életéből egy cél érdekében akár tíz évet is.” Valamint: „Szó szerint erre tanította a mai napon népét a nemzet lángelméje, pallérozott géniusza.” Írása végén pedig tudósainkat, költőinket és méltán világhíres művészeinket állítja párba sportolóink általa lenézett teljesítményével. Gábor az almát a körtéhez hasonlítja, miközben nem veszi észre, hogy számára mindkettő „savanyú”.

Tudom persze, hogy kisstílű, ámbár végtelenül ellenszenves modorára reagálni elfecsérelt idő. Ő csupán arra képes, hogy hergeljen és lejárasson. Ehhez Gábornak nincs szüksége sportolóink állóképességére és fizikumára, sem tudósaink, művészeink teljesítményére, amelyeknek híján marad számára a verbális kardozás a kevesek által elért valós teljesítménnyel, aminek elérésére se a sportban se más, egyéb értékelhető területén az életnek ő eddig sem volt és ezután sem lesz képes.

Gábor úgy jelenik meg előttem, mint József Attila Reménytelenül című versének sorai, amit szerintem naponta elmond magának: „A semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog, köréje gyűlnek szeliden s nézik, nézik a csillagok.” Ezen annyit módosítanék, hogyha csillag lennék, én akkor se gyűlnék Gábor köré. Elegendő, hogy védelmében köré gyűltek az amerikai népszavások, akik leírják: ,,Gábor György filozófus tanszékvezető egyetemi tanár, a vallástudomány doktora, húsz kötet szerzője”. Pontosan ezért a felsorolásért tripla szégyen, hogy valaki ennyire zsigerből köpjön epét mindenre, ami nem az ő szája íze szerinti. A kulturáltság Gábornál sajnos fordított arányban áll szavainak minőségével.

Legutóbbi írásában Gábor felteszi az í betűre a pontot, amikor is Iványi Gábor és Orbán Viktor kereszténységét minősíti szintén megosztó, vállalhatatlan modorban „Iványi Gábor bűne, hogy megtestesíti azt a keresztény embertípust, amely tökéletes ellentéte az Orbán-féle pszeudo-, vagy kriptokereszténységnek, a hazug szemforgatásnak, a totálisan kiüresített álkereszténységnek”. Gábor megállapítja, hogy Orbánnal ellentétben Iványi „hitének és hagyományának legnemesebb értékrendje szerint teszi a dolgát: segíti az elesettet, a rászorulót, a nélkülözőt, a megnyomorítottat”.

Gábor a szokásos összeugrasztó liberális alapkészség birtokában ismételten mocskolódik. Teheti, mert demokráciában él. Orbán demokráciájában, ahol még Gábor György szavai is elhangozhatnak. Nem vitatva Iványi karitatív tevékenységét, annyit azért engedtessék elmondani, hogy Orbán nem csupán az Iványi Gábor által támogatottakért felel, hanem hazánk minden polgáráért. Orbán más léptékben segíti az elesettet, a rászorulót, a nélkülözőt, a megnyomorítottat – hogy Gábor György szavait visszhangozzam. A keresztényi viselkedés porciózására pedig senki nem kérte Gábor Györgyöt, a DK felkent „értelmezési keretet adóját”, éppen ezért én eddigi és jövőbeli megszólalásaira is érvényesnek tekintem a mondást: ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna. Természetesen a bölcs szó használata Gábor esetében még hallgatása esetén is a költői túlzás kategóriájába esik.

Gábor György egyik korábbi írásában Caius Suetonius Tranquillust idézte. Jobboldali „bércsahosként”, tudva azt, hogy ő természetesen nem bért kap, hanem „fizet” azért, hogy „értelmezési keretet adóként” a jobboldalt oly fennkölt módon gyalázhassa, én mégis inkább Fazekas Mihály Lúdas Matyijának jövendölése mellett maradnék: „Háromszor veri ezt kenden Lúdas Matyi vissza!” Miután ez már történelem hazánk politikai harcmezején, így remélem, Gábor megengedhetetlen modorát és stílusát nemcsak a sok-sok jobboldali, „fejlődésében elmaradott” fogja értékelni 2022-ben, hanem a balos térfélen is mérlegre teszik majd Georges-Louis Leclerc szavait: „A stílus maga az ember.”

A következtetések levonása után bízom abban, hogy jövőre egyenes út fog vezetni hazánk minden szavazó helyiségében egy másik bölcs mondásunk érvényesüléséhez is. Három a magyar igazság, egy a ráadás. Remélem egyúttal, hogyha írásom tartalma nem is, de „irodalmi túlműveltség fitogtatásom” gáborgyörgyi hasonszőrűsége még a túlképzett filozófus úr tetszését is elnyeri.