Visszahoztak valamit

„Jó volt látni az Európa-bajnokságon futballozó magyar csapatot. Aki nézte a mérkőzéseket, tudja, mire gondolok. Nem az eredményükre (arra is), a játékukra. Ezek a srácok visszahoztak nekünk valami régről elfelejtett, utánozhatatlan borzongást. Több volt ez, mint jó foci. A nemzeti tizenegy helytállása mindig megdobogtatja a szíveket. Nemcsak a játékosok értették meg egymást a pályán, a szurkolók lelke is kisimult, mi is egymásra találtunk.

Bár a szívedet a gól – a magyar gól – dobbantotta meg, a szemed attól lett párás, ahogyan ez a csapatot megbolygatta. Mert a legszebb találatnál is látványosabb az azt követő jelenetsor, az az eufórikus kavalkád, laokooni összegabalyodás, végtagorgia, magasba kiáltó összeborulás, ami a hálózörgést követő pillanatokban zajlott a bevett kapu előtt. Fotós lencséjére, operatőr kamerájára kívánkozó a pillanat, ahogyan tíz ember gyömöszöl egy tizenegyediket. (Szegény – a góllövő – az emberhegy legalján nyüszít, lila fejjel levegőért esedez, de ki ér rá ilyenkor ezzel foglalkozni?) Ünnep ez a perc – mit ünnep, diadal, mámor, hisz gól született! Érted? Gól! Góóól!

Különös és elképesztő, mekkora energiákat képes felszabadítani az emberekben a gólöröm. Ez a legbelülről jövő, nyers, zabolázatlan valami, ami – bár számolsz vele, reméled, s mégis – kiemel a térből és az időből, fölkap, megforgat, magához ölel.

A legszebb pillanatok a tribünökön is visszaverődtek. Ahogyan a szektor szinte belereccsen a katartikus pillanatba. Egyetlen mélyről jövő, zabolázatlan ordításban egyesül a stadion boldogabbik fele. Jámbor tisztviselők és szelíd családanyák, betanított munkások és atlétává nemesedett nyolcvanévesek pattannak egyszerre a magasba. A karok véget nem érő, aritmikus kalimpálásba kezdenek, a fejekbe vér tolul, az alapra állított pacemakerekben kimegy a biztosíték… Végre ott, az ellenfél hálójában a megzabolázott labda! A boldog sokadalomban te is ott hömpölyögsz, artikulátlan üvöltéssel a magasba ugrasz, habosra csókolgatod a melletted hörgő-visongó másikat, legyen az bárki – hiszen ő is ezért a gólért, a mi gólunkért jött ki a stadionba. Hűvösen nézni a mámoros tömeget képtelenség, a melletted csápoló önfeledt ember ölelését viszonoznod kell, hiszen gólt lőttek a mieink! Góóólt! (Drukkolni gyorsan megtanul az ember. Megtanul? Benne van az a génjeiben. Ott fut a magyar srác a labda után, mellette, mögötte az ellenfél, hát persze, hogy teli torokból az enyéimért harsogok: Hajrá, magyarok!)”