Hogyan lettem náci

„Rég meg akarom írni az alábbi történetet, mert minden fontos tudnivalót tartalmaz a hideg polgárháborúról, a szektás, gyűlölködő értelmiségről, a woke kultúrájáról s arról a megfellebbezhetetlen erkölcsi és szellemi fölényességről, amely Orbán Viktor lábához hajtotta Magyarországot.

Farkas Attila Márton barátommal jó ideje dolgoztunk már a forgatókönyvünkön, mely az utolsó valóban liberális értelmiségiről, egy zsidó származású osztrák ügyvédről szól, aki elvállalja egy holokauszttagadó történész védelmét. Meggyőződése, amelyre egész hivatását feltette, hogy a rosszhiszemű és hazug álláspontokat is megilleti a szabadság, ezért a teljes környezetével, az ügyvédi kamarával, az osztrák közvéleménnyel, a maga személyes démonaival, sőt, saját holokauszttúlélő anyjával szemben is felvállalja a konfliktust. Annyira érvényes történet ez, amilyennek terveztük, hisz a nyugati civilizáció épp egy olyan jövő felé száguld, ahol az elvek rohamosan leértékelődnek, míg a származáshoz és a bőrszínhez, a nemi önazonossághoz és a szexuális hajlamhoz tartozó identitásjegyek szélsőségesen felértékelődnek. Filmtervünket, amelyet az Andrew G. Vajna vezette Magyar Nemzeti Filmalap természetesen nem talált alkalmasnak arra, hogy elkészüljön, elsősorban a szólásszabadság iránti hitvallásnak szántuk, de legalább ennyire lett volna a tanmeséje annak, hogy a posztmodern identitáspolitika miként pusztítja el a diskurzust, a racionális érvek konfliktusára és az eltérő vélemények evolúciójára épülő polgári normarendszert.

A forgatókönyvet később drámává írtuk át, és A zsidók szégyene címmel jelentettük meg, de a szóban forgó történet idején még egy film reményét kergetve jártunk körbe a balliberális értelmiség által dominált hazai filmes közegben. Producereket és rendezőket kerestünk, hátha más is lát fantáziát a történetünkben. Így találkoztunk az egyik neves hazai filmgyártó cég főnökével, akinek úgy tűnt, tetszik a szöveg – sokat beszélgettünk vele arról, hogy mennyire érvényes a mondanivalója, s hogy miként tudnánk életszerűbbé tenni, és oldani az anyag tézisdrámajellegét. Egyik ilyen találkozónk alkalmával hozzám fordult, és őszinte értetlenséggel megkérdezte: »Puzsér, rád miért mondják, hogy náci vagy?«

Erre nem számítottam. A családomat megnyomorította a nácizmus, erre azt kell hallanom, hogy a balliberális szalonokban engem náciznak? Miért? Gyártottam nagyon kemény globalizációkritikus rádióműsorokat, bíráltam Izrael állam politikáját, és kritizáltam a könnyű kézzel fasisztázó balliberális értelmiséget. Hát ezért?

Elhallgatott és elhallgattatott történetünk hősét barátai és kurzusának megmondói egyaránt nácinak, a zsidók szégyenének bélyegzik, amiért törvényszéki védőként egy holokauszttagadó történészt képvisel – erre én is náci lettem, csak mert műsorkészítő értelmiségiként ki merészeltem énekelni a kórusból. Nos, pontosan ugyanilyen logika mentén lesz ma Soros-ügynök – értsd: zsidóbérenc – bárkiből, aki kritikával meri illetni Orbán Viktor rendszerét. Azt hiszem, a balliberális értelmiség azt eszi meg, amit főzött.

Hősünk sorsába sok önéletrajzi elemet illesztettem, de amíg meg nem tudtam, hogy miként náciznak engem a balliberális értelmiség berkeiben, nem is sejtettem, mennyire az én történetem ez – aligha csoda, hogy azóta sem került filmvászonra. A bökkenő csak az, hogy ahol ennyire alacsonyan szállnak a legeslegkeményebb jelzők, törvényszerű, hogy amikor valóban jön a farkas, az értelmiségnek nem marad szava rá. Addigra minden kirekesztést, minden karaktergyilkosságot és minden traumából fakadó erőt elhasználtak olyanokra, akik egyáltalán nem farkasok, és soha még csak távoli rokonságban sem álltak a farkasokkal. Fillérekért eladták a XXI. századot, kabátgombokért elveszejtették a harmadik magyar köztársaságot, nácit hazudtak mindenkiből, akivel nem értettek egyet, így inflálták el teljesen az antifasizmus tetemes erkölcsi tőkéjét. A mai napig egyetlen balliberális véleményvezért nem hallottam, aki megbánta vagy akár csak elismerte volna ezt.

Ahogy Orbán Viktor és a trollkurzus már Donald Trump politikai zászlóbontása előtt identitást, gondolkodást és kirekesztési technikákat diktált az illiberálisoknak, úgy a woke-kurzus is jóval előbb jelen volt a magyar szellemi életben, mint hogy a fogalom nyugaton megszületett volna: a magyar társadalom mindkét szélsőség számára kifogástalan gyakorlópálya volt. A Kárpát-medencében már évszázadok óta léteztek az egymás gyűlöletéhez szoktatott törzsek, javában zajlott a hideg polgárháború, az eszmék pedig alig érintették meg ezt a renyhén polgárosult, tekintélyuralmakban nevelkedett népet – így esett meg, hogy annak az áldozati kurzusnak, amelynek nincs kapcsolata a valósággal, és annak a trollkurzusnak, amelynek nincs kapcsolata az igazsággal, sem szociáldemokrata, sem konzervatív kritikája nem lett soha. Magyarországon kizárólag a felforgatóknak és a reakciósoknak terem politikai babér – az ő kirekesztésük nyomán pedig csakis a szemközti kurzusba vezet az út. Aki a két szekértábor közt félúton meg tudja vetni a lábát, legjobb, ha felkészül arra, hogy a közvélemény egyik felének szemében náci, másik felének szemében kommunista lesz.”