Miért gyűlölik ennyire Orbánt a „libsevikek”?

„Trump-ellenes rigmusok a fesztiválokon (pl. a Szigeten is hallhattunk ilyet), Orbán ellen agitáló öregedő rockzenészek, megint csak Orbánt (és Bolsonarót) gyalázó öregedő színészek, a sort végtelenségig lehet folytatni. Ahogy az obligát putyinozás is még most is mindennapos, de Salvini is folyamatosan kapja az ívet, Rodrigo Duterte fülöp-szigeteki elnökről nem is beszélve. Nem a gazdasági, politikai teljesítményeiket bírálják (abba nehéz lenne belekötni), a nagyarányú népszerűségükkel, választási sikereikkel sem tudnak mit kezdeni. Ezért inkább a szokásos szlogeneket dobálják rájuk, rasszistázzák, homofóbozzák őket. A gondolkodás luxusát rég feladó, annak nehézségeit nem vállaló tömegek pedig nyelik, mint kacsa a nokedlit, majd pedig szajkózzák ugyanezeket az üres lózungokat. Mindezt persze gyűlölettel megspékelve. Saját frusztrációikat, dolgozni nem akarásukat, alulmotiváltságukat, de mégis hatalmas egóikat kompenzálják, illetve elégítik ki azzal, hogy hangosan fröcsögnek.

Semmi újdonság nincs ebben, akár léphetünk is tovább. A tömegek így működnek. Az elitek attitűdje viszont figyelemre, vizsgálódásra méltó. Az orbanofóbiájuk ugyanis extra mértékű. Még ahhoz képest is, amennyire zsigerből frászt kapnak a nemzeti, jobboldali, keresztény-konzervatív politikusoktól úgy általában. Persze, az utóbbiak között sok a fogatlan oroszlán, az alkalmazkodó, behódoló alkat. az amerikai kongresszus republikánus tagjainak jelentős része ilyen. De az egykori fenegyerek, a Brexit-et lebonyolító Boris Johnson is láthatóan ráérzett a globalisták hatalmának és szalonjainak ízére.

Orbán viszont láthatóan nem megvehető. Ráadásul úgy lett nagyon fontos tényező a világpolitikában, hogy mindössze egy 10 milliós országot vezet. Nyilvánvalóan rádöbbentek a vezetői, politikai képességeire; arra, hogy nagyon kemény ellenfél. A szupranacionális politikai entitások (pl Európai Egyesült Államok) helyett a szövetségi rendszerekben békésen együttműködő, de egymással egészségesen versengő, erős nemzetállamok híve. És láthatóan mind a nemzeti szuverenitás gondolata, mind pedig Orbán személyes karizmája nagyon jól rezonál nem csak Magyarországon, hanem a határokon kívül is. Külföldön is ennyire ismert, népszerű politikusa soha nem volt még Magyarországnak a választópolgárok körében. Ha az EU bizottsági elnökét közvetlenül a nép választaná, és Orbán elindulna, a fasorban nem lenne egyetlen ellenfele sem. Bár az orbanofóbiát egyszerűen Orbán-gyűlöletként szoktuk magyarul mondani, tévesen ugyebár, hiszen a fóbia félelmet jelent, de ez esetben mindkettő stimmel. Gyűlöli, mert nem tudják legyőzni, és félnek is tőle. Ám az előbb felsoroltak (egy kis ország vezetőjeként tett szert ekkora respektre és befolyásra, nem tudják legyőzni, stb.) bár indokolják a frusztrációt, a dühöt Orbánnal szemben, azonban még mindig nem magyarázzák meg azt a zsigeri, elementáris, alantas gyűlölet, amivel a progresszív-liberális, ma már egyre inkább neomarxista elit viseltetik iránta. De ennek nagyon egyszerű oka van.

Orbánnal tervei voltak a hálózatnak. A késő-Kádár-kori gazdasági elitnek, amely már bőven együttműködött a nyugati politikai-gazdasági körökkel, és velük együtt vezényelte le a rendszerváltást. Ahol a posztkommunista nomenklatúra liberálisra festette át magát. Egykori maoisták, Kis Jánostól Demszky Gáborig, mindenféle »impexesek«, ügynökök és tartótisztek… tulajdonképpen a mostanihoz hasonló moslékkoalíció állt össze (először csak fű alatt, aztán a Demokratikus Chartában már nyíltan is). A gazdasági hatalmukat átmenteni kívánó posztkommunisták maguk előtt toltak egy új, tisztának tűnő, vagy ha kell, látszólagosan markáns ellenzéki múlttal rendelkező, retorikájában harsányan antikommunista, valójában a már akkor erősödőben lévő globalista elitet ellenvetés nélkül kiszolgáló politikusi réteget. Ennek a második generációját volt hivatott »kitermelni«, gyakorlatban az SZDSZ ifjúsági szervezeteként, káderképzőjeként működve a Fidesz.”