„Először szeretnék köszönetet mondani a magyar válogatott labdarúgóinak, hiszen nemzetegyesítő »munkát« végeztek.
Vasárnap véget ért az utazás, minden szempontból. Emlékszünk a múlt szerdai, németek elleni meccsre. Nagyon kicsin múlt, hogy ez az írás most ne a búcsúról, hanem a nyolcaddöntőről szóljon. A magyar csapat varázsolt, és a kiesés ellenére is örök emléket hagyott az emberekben.
Vasárnap lejátszották az utolsó mérkőzést a Puskás Arénában. A csehek elverték a hollandokat. A csehek és a hollandok is láthatóan jól érezték magukat Magyarországon. Itt szabadon vonulhattak, szórakozhattak. Nem volt vegzálás a hivatalos szervek részéről, és rohamrendőri sorfal sem. A diktatúrázó nyugat-európaiak életük során először végre találkozhattak azzal, hogy milyen valójában az európai demokrácia. Sokat beszélgettem a hollandokkal, akik stadionunkat és fővárosunkat látva csak ámultak. Nem gondolták, hogy Magyarország ilyen. Pedig de – jeleztem nekik.
Büszke voltam a hazámra a vendégek előtt is, és büszke voltam magyarságomra amiatt is, amit a labdarúgóink tettek értünk.
Hazaszeretet. Az első szó, amely eszembe jut a jelenlegi magyar válogatottról. Érződik, hogy a csapat tagjai bármit megtennének az országukért. Ez a mentalitás már nem az a mentalitás, ami egy évtizeddel ezelőtt volt. Említhetném a küzdelmet, a tüzet, az akarást és a tudást, de úgy hiszem, ennél sokkal árulkodóbb valami más, ami apróságnak tűnhet, de mégsem az.”