Teljes öncsalásban van a pártcsaládunk egy jó része

Mennyire érzi súlyosnak a büntetést, amit az Európai Néppártban kapott?

Nevezhetjük ezt jogfosztásnak, büntetésnek vagy csuklóztatásnak, vérmérséklettől függően. A tegnapi döntés nyilvánvalóan azért született, mert a frakció döntő többsége még mindig szerette volna elkerülni a pártszakadást, hiszen az egyértelmű volt, ha engem kizárnak, akkor a következő percben a további 12 fideszes és KDNP-s képviselő is kilép a frakcióból, a Fidesz pedig a pártcsaládból. Ugyanakkor a kívülről érkező baloldali-liberális nyomásnak megfelelve, az Európai Néppártnak (EPP) meg kellett mutatnia, hogy határozottan fellép a Fidesszel szemben. Sokak szerint méltánytalan, ami történt, de csak azt tudom mondani, hogy az okos ember nem akkor sértődik meg, amikor megsértették, hanem amikor az az érdekében áll. Most pedig nem állt érdekükben megsértődni.

Odacsaptak az asztalra, mondván, ha kizárják önt, kilép a Fidesz?

Viszonylag könnyen kitalálható volt, mi lett volna a reakció a kizárásomra, hiszen ismernek minket: egy mindenkiért, mindenki egyért. Senkinek nem lehetett kérdés, hogy a kizárásom milyen következményekkel járna.

Mekkora hátrány a Fidesznek a büntetés, amit kapott?

Az Európai Parlament (EP) idén a koronavírus-járvány miatt távolsági részvétellel működött, több mint fél éven keresztül csak azok szólalhattak fel a parlamentben, akik Brüsszelben voltak. Így tehát büntetés ide, büntetés oda, a plenáris ülésen való felszólalás lehetősége a képviselők többségének eddig sem állt rendelkezésére. Mindebből talán levonható a következtetés, hogy valójában mindez mennyire komoly csapás számunkra. A 13 fős Fidesz–KDNP-delegációból 12 képviselőre semmilyen korlátozás nem vonatkozik. Magam ugyan a jövőben szóban nem szólalhatok majd föl a plenáris üléseken, de ettől még bármilyen témához írásban hozzászólhatok, részt vehetek a bizottsági üléseken, és módosító javaslatokat is benyújthatok. Ami pedig a legfontosabb: a döntéshozatalnál élhetek a szavazati jogommal. Leginkább homlokráncolásnak nevezhetnénk tehát a szerdai döntést.

Azt mondta, nem állt érdekükben megsértődni. Azért sorozatosan bocsánatot kérni és magyarázkodni sem lehetett kellemes.

Édesanyám azt tanította, hogy az embernek nemcsak úgy kell viselkednie, hogy ne bántson meg másokat, hanem arra is figyelnünk kell, hogy esetleg akaratunk ellenére mégis megbántottunk-e valakit. Ha igen, akkor pedig nem a saját igazunkat kell bizonygatni, hanem bizony bocsánatot kell kérni, még akkor is, ha nem állt szándékunkban megsérteni a másikat. Sajnos az Európai Unióban egymás politikailag releváns érzékenységének, a másik történelmi tapasztalatainak figyelembevétele és tiszteletben tartása egyáltalán nem kölcsönös. Míg a nyugat-európaiak érzékenységük teljes tiszteletben tartását várják el másoktól, addig ők folyamatosan figyelmen kívül hagyják a mi közép-európai érzékenységünket.

Lehet, hogy ha csak az ÁVH-t említi, és a Gestapót nem, semmi baj nem lett volna?

Elfogadom, hogy sérthette egyes kollégáink érzékenységét a történelmi összehasonlítás, amit tettem, de az állításom tartalma csupán annyi volt, hogy nincs egyetértés köztünk a jogállamiságinak füllentett mechanizmus kapcsán. Szerencsére azt mára ugyan pufogás közepette, de elfogadják, hogy alapvető politikai véleménykülönbség van ebben a témában. A »Mi lett volna, ha…?« kérdésbe nem szeretnék belemenni, hogy vajon más lett volna-e a reakció, ha az összehasonlításomnak csak az egyik fele hangzik el, de akik úgy gondolják, hogy ha csak a magyar történelmi szégyenfoltra vonatkozó utalás szerepelt volna a kijelentésemben, nem lett volna ennyire érzékenyen a reakció, szerintem nem járnak messze a valóságtól.

Említette, hogy akár ki is léptek volna a néppártból. Ezek szerint van B terve a Fidesznek erre az esetre?

Nekünk A tervünk van csak, amit egy mondatban tudnék összefoglalni: a Fidesz az Európai Néppártban van. Mi a természetes politikai családunknak tekintjük a Wilfried Martens és Helmut Kohl nevével fémjelzett, és az általuk a gyakorlatban is képviselt értékeket zászlajára tűző néppártot. Ma viszont számtalan gyakorlati politikai helyzetben a néppárt csak beszél az alapvető közös értékeinkről, de a konkrét döntéseiben lemond ezekről az értékekről, mondván erős a liberálisok, a sajtó és az NGO-k nyomása, és az eredeti értékeinket mint terhet jelentő homokzsákokat kidobálják a pártcsalád léghajójából. Mi viszont azt mondjuk, hogy ezzel nem a minket lehúzó súlyokat, hanem a tartalék gázpalackokat dobják ki. Azt hiszik, fölösleges teherről van szó, de pont az üzemanyagunkat veszítjük el, amitől emelkedhet a néppárt léghajója. Hosszan sorolhatnám azokat a néppárti döntéseket, amelyek Helmut Kohl számára szerintünk teljesen elfogadhatatlanok lennének. Teljes öncsalásban van a pártcsaládunk egy jó része, amikor liberális irányba lépegetnek és még ha mi értjük is mindennek a politikai hátterét, de magát a jelenséget nem tudjuk elfogadni.”