A forradalom hiábavalósága

„Az ember legtermészetesebb törekvése, hogy harmóniára vágyik. Rendre, békességre magában, maga körül, boldogságra és egyetemes békére azon a kis földdarabon, ahol tartózkodik. Mindenfajta radikális változásnak csakis akkor van jogosultsága, ha a harmónia kibillen, és muszáj visszaállítani az eredeti állapotot. Ha például zsarnokság uralja el az ember hazáját, ha a saját, a családtagjai és a honfitársai élete veszélybe kerül. Ha tort ül a gonoszság, és nem maradt más hátra, mint ledönteni a bálványt, kifordítani Sztálin elvtársat a saját csizmájából a Hősök terén.

A liberális nem ismeri a nyugalomnak és a harmóniának ezt a természetes állapotát. Életrajzából és elhibázott szocializációjából fakadóan állandó forradalomban él. Baloldali hívők sokaságával találkoztam életem során, kiegyensúlyozott, hagyományos háttere szinte egyiknek sem volt. Vagy valamilyen sötét titok lappangott a családi díszletek mögött, vagy eleve nyomasztó környezetből származott az illető, de a lényeg, hogy családot alapítani nemigen tudott, illetve, amiben élt (él), maximális jóindulattal sem nevezhető családnak.

A magány, az elszigeteltség, a gyermekkori hátrányok miatti bosszúvágy logikusan torkollik a forradalomba, az egész társadalomra kiterjesztett felforgatásba. A történelem összes nagy forradalmára sérült, beteg, a polgári társadalomba beilleszkedni képtelen zsarnok: ugyanaz az életrajza Leninnek, Sztálinnak, Hitlernek. Ezekkel tart eszmei rokonságot az olyan ember, aki örökös nyugtalanságában mindent szétzúzna a régi világból.”