Vallásháború

„Még mindig akadnak olyan európaiak, akik szerint a kontinens lakói maguk tehetnek az őket érő terrormerényletekről? Mitévők legyenek? Nem kéne lerajzolni a prófétát? Befogadóbbnak kéne lenni? El kéne költözni az Atlanti-óceán túlpartjára? Iszlám hitre kéne térni? S a jó tanácsok lassan elfogynak.

A francia tanár lefejezése után menetrendszerűen hangzottak el a jobboldali vélemények, melyek arra hívták fel a figyelmet, hogy a Mohamed-karikatúrák jogosan provokálják az iszlamistákat, a tanár úr pedig hibázott, amikor diákjainak a szólásszabadság határait e rajzokkal demonstrálta. Ugyan mit mutogatva demonstrálhatta volna jobban? Menetrendszerűen érkeztek továbbá azok a baloldali és liberális vélemények, melyek egy marginális merénylő elszigetelt akciójaként kezelték a történteket, s Emmanuel Macront támadták, aki szerintük szélsőjobboldali retorikával és eltúlzott intézkedésekkel próbálja kezelni a helyzetet, hisz nem a francia állam felelősségét és a szélsőséges terrorista sejtek mögött húzódó szociális feszültséget vizsgálja, ehelyett a merényletek okaként Franciaország és az iszlám strukturális konfliktusát nevezi meg.

Ebben a hangulatban történt a nizzai támadás. Ezúttal már nehéz lett volna Mohamed-karikatúrákra hivatkozni, hisz a merénylő egy székesegyházban támadt az imádkozó hívekre, és ölt meg két nőt meg egy templomszolgát – »bűnük« nem volt több, mint a kereszténységük. Persze ha a Mohamed-karikatúrák betiltása után az európaiak iszlám hitre térnének, ez a támadás is elkerülhető lett volna.

Ezek után a nyugati világ egyik legélhetőbb, szociálisan talán legérzékenyebb metropoliszában, a »vörös Bécsben« csaptak le fegyveresek, akik a város hat különböző pontján hajtottak végre összehangolt támadást, s adtak ezzel csattanós választ azoknak, akik szerint a terrorizmus magányos őrültek kegyetlen őrjöngése, mely pusztán abból fakad, hogy a nyugati ember nem eléggé elfogadó.

Egyetlen reménykeltő fordulat azért megfigyelhető: momentán úgy tűnik, hogy a muzulmán radikálisok elleni küzdelem Emmanuel Macron személyében olyan vezetőt kapott, aki hitelesen és eredményesen képviselhet egy civilizációs minimumot az Európában működő iszlámmal szemben. Nyugat-Európában a fasisztoid szélsőjobboldal erre soha nem volt alkalmas, hiszen soha nem is volt ilyen szándéka – míg a migránsellenes közép-európai államok vezetői számára az iszlám bevándorlás kritikája soha nem volt egyéb, mint trollkodás és olcsó szavazatszerzés eszköze. Most végre egy nehézsúlyú európai politikus emeli magasba a szekuláris szabadság zászlaját. Aligha véletlen Recep Tayyip Erdoğan őrjöngése – semmi kedve egy életmódja iránt elkötelezett, világnézeti semlegességében szilárd, államrezont következetesen érvényesítő Európához. Őszintén remélem, hogy hozzá kell szoknia.”