Hóna alá csapta, és hazavitte a blokádot a Színművészeti Egyetem hallgatóinak élcsapata. Az előzmények ismertek. A diákok egy részének, de sokkal inkább a mögöttük settenkedő kivénhedt balliberális figuráknak nem tetszett az általuk teljes megszállás alatt tartott intézmény átalakítása. A kormány egy alapítványt és az ezt irányító kuratóriumot állított fel a változások végigvitelére. Ez verte ki a biztosítékot a fiatal művészjelölteknél és hajlott korú, a kommunista diktatúrában szocializálódott oktatóiknál. A színésztanoncok teátrális eszközökkel tiltakoztak bármiféle átalakítás ellen. Tanáraik nagy felelőssége, hogy a hónapokig tartó mutatványsorozat ócska ripacskodásba torkollott. Elfoglalták az egyetem épületeit, és semmiféle egyeztetésre nem voltak hajlandóak az iskolájukat működtető alapítvánnyal. Zenés-táncos összejöveteleket rendeztek szerte a fővárosban, vonulgattak, idétlen jelmezekbe bújtak. Sikerült is néhány ezer szélsőliberális civilt összecsődíteniük néhány tüntetésükre, ahol demokráciát, sajtó-, vélemény-, továbbá akadémiai szabadságot és autonómiát követeltek.
Az új alapítvány minden kísérlete, hogy bármiféle egyezség szülessen a színészképzés jövőjét illetően, kudarcba fulladt. Kinevezték az új kancellárt is, aki mindent megtett azért, hogy valamiféle normális irányba terelje az egyre ellenségesebb és pimaszabb forradalmárokat játszókat. A válasz hetekig, sőt, máig a nem, nem, nem volt.
A múlt héten a koronavírus-járvány a rendkívüli jogrend újbóli bevezetésére kényszerítette a magyar kormányt. Színészforradalmáraink így felfüggesztették blokádjukat, összeszedték holmijaikat, és kivonultak, akár a ruszkik 1991-ben. Előtte azonban közölték, hogy semmit nem adnak fel követeléseikből, a blokád nem szűnik meg, csak ki-ki hazaviszi azt. Közben napvilágot láttak a színművészeti termeiben zajló balliberális forradalom helyszínét bemutató képek. Szeméthalmok, italos üvegek, cigarettacsikk-kupacok, összegyűrt lepedőjű, földre dobott matracok, sátrak a folyosón, és ürülék – emberi – a padlón.