Függetlenségi harc – identitásvédelem – avagy vita a jogállamiságról

Völner Pál, az Igazságügyi Minisztérium parlamenti államtitkárának írása

Brüsszel most két fronton is támadja Magyarországot jogállaminak hazudott, valójában azonban színtiszta politikai okokból. Egyrészt folyik egy az Európai Unióról szóló szerződés 7. cikke szerinti eljárás, amely valószínűleg már a legelvakultabb liberálisoknak is unalmas. Valahogy nem akar haladni ez az ügy. Feltehetően azért, mert nem találtak elég elmarasztaló körülményt, amely alapján sikerülne összehozni a kellő többséget hazánk elmarasztalásához. Érthető, hogy nem találtak, hiszen nincs, de ezt kellemetlen lenne bevallaniuk.

Másrészt nemrég megjelent egy jelentés is hazánkról. Az uniós források visszatartásáról szóló javaslat újdonságnak tekinthető: a hétéves uniós költségvetés elfogadásával egyidejűleg szeretnének egy „jogállamisági mechanizmust” is beépíteni a rendszerbe. Tudjuk, hogy számukra valójában mit is jelent a jogállamiság: a bevándorlás korlátok nélküli támogatását és az LMBTQ-propagandának való feltételek nélküli behódolást. A jelentés alapján az Európai Bizottság saját jogkörében megállapíthatná, hogy egy adott tagállamban nem érvényesülnek a jogállami normák, és ezért nem folyósítanák az országnak az egyébként a szerződésben biztosított pénzügyi forrásokat. Tehát egy gazdasági jellegű kérdést politikai síkra terelnének. Bár formálisan lehetséges, hogy a Bizottság ilyen jelentést alkosson, külön felhatalmazást erre azonban senkitől sem kapott, és nincs is ilyen feladata.

De ha már megírnak egy ilyen senki és semmi által nem kért dokumentumot, elvárható lenne, hogy  az összegző vélemény megalkotásának az objektivitás legyen az alapja. A Magyarországról szóló jelentésben azonban ezt nyomokban sem fedezzük fel, tárgyilagosság helyett a színtiszta politikai nyomásgyakorlás és a kettős mérce érvényesül. Az uniós alapdokumentumok szerint a Bizottságnak semleges szereplőnek kellene lennie, de ezt sajnos már legalább egy évtizede nem sikerül megvalósítania. Ráadásul úgy kérik számon rajtunk a jogállamiság állítólagos hiányát, hogy sem a Bizottság, sem a Parlament, sem a Tanács nem tartja be a rá vonatkozó jogszabályokat. Elég ha az illegális migrációra és a kötelező betelepítési kvóta ügyére, vagy a Sargentini-jelentés sajátos elfogadására gondolunk. 

A magyar kormány számtalan esetben hívta fel a figyelmet a bizottsági jelentés ellentmondásaira, a kettős mércére, pontról-pontra cáfolva a jelentésben foglalt „hiányosságokat”, rámutatva egyben más államok hasonló, vagy a magyar szabályozáson túlmutató, a Bizottság által azonban nem kifogásolt gyakorlatára is. Így például az igazságszolgáltatás kapcsán arra, hogy Hollandiában például nem csak az ottani Kúria elnökéről dönt a törvényhozás, hanem annak bíráinak kinevezésbe is beleszólása van a parlamentnek. Finnországban nem létezik önálló alkotmánybíróság, Svédországban pedig a legfőbb ügyészt a kormány nevezi ki.

Aggályosnak tartják a magyar médiahelyzetet, miközben hazánkban virágzanak a kormányt mindenért, a legnagyobb bajban is csak támadó, baloldali médiumok, míg egy 2018-as jelentés szerint például a finn médiapluralizmus súlyos veszélyben van. Korrupciót kiáltanak, mikor az OLAF az elmúlt öt évben mindössze 33 esetben tett ajánlást a magyar ügyészség felé, amely minden esetben el is rendelte a nyomozást, és ezek eredményei alapján az uniós átlag feletti arányban emelt vádat. Belgiumban több mint kétszer annyi ajánlással zárult nyomozás zajlott 2014 és 2018 között, mint nálunk.

Sorolhatnánk a példákat, ugyanakkor más államok eltérő gyakorlatára nem is kellene negatívumként tekintenie senkinek – mi nem is tekintjük annak. Ezek a különbözőségek épp azt bizonyítják, hogy a tagállamok sokszínűek és nem lehet egységes keretrendszerbe kényszeríteni az országokat. Nemhogy egy érdek- vagy értékközösségben, de még egy birodalomban sem! 

A történelem erre számos példát szolgáltat. Ahogy nemrég például Jaroslaw Kaczynski kormányfő-helyettes is rámutatott, 1989 előtt Lengyelországban a szovjetek szempontjából megengedhetetlen volt a magángazdaságok létezése, mégis működtek, ahogy az üldözött egyházak is. Hiába voltak alárendelve Moszkvának, egyes különbözőségek mégis megmaradtak. Magyarországon hasonló volt a helyzet a háztáji gazdálkodással. De mehetünk még messzebb is. A török hódoltság idején is megmaradt a magyar vármegyék joghatósága, bíráskodtak, beszedték az adót. Ha viszont elviselhetetlenné vált az elnyomás, mi magyarok forradalmakban és szabadságharcokban igyekeztünk visszaszerezni szuverenitásunkat, önazonosságunkat. Sosem hódoltunk be, sosem engedelmeskedtünk feltétel nélkül, szolgamódra. Mindig megvolt egyfajta különállóságunk, amiért folyamatosan áldozatokat hoztunk. Ezért most se vitassa el tőlünk senki, hogy az őseink által kivívott különállást megőrizhessük! 

A jelenlegi vita tehát túlmutat önmagán: az egész jogállamisági procedúrát nem lehet máshogy értékelni, mint egy bújtatott támadást az identitásunk, szuverenitásunk ellen. Ebben pedig sokan partnerek, nem csak az Unióban, hanem itthon is. Sajnos mindig voltak árulóink: a török idők pribékjei, a labancok mint a bécsi udvar magyar kiszolgálói, a '48-as szabadságharcot eláruló muszkavezetők vagy éppen Kádárék. Most a hazai NGO-k és a baloldal játssza el ezt a szerepet, azonban ők még rá is tesznek egy lapáttal. Álhírekkel és hazugságokkal kilincselnek a brüsszeli vezetőknél, sőt, a Momentum képviselői nem csak hazájukat, hanem egész nemzetüket is képesek elárulni, amikor Felvidéken vagy Erdélyben az ottani magyar pártokkal szemben a helyi liberális szlovák és román pártokat támogatják. Legújabban pedig szexuális propagandájukkal próbálják megmérgezni gyermekeinket. 

Ám hiába voltak és vannak árulóink, akik kicsinyes érdekeikből odadobták volna prédának a nemzetünket, minden elnyomás közepette meg tudtunk maradni, büszkén, egyenes gerinccel. 

Ezt kell megértenie és elfogadnia Brüsszelnek. És itt megint érdemes meríteni a történelemből, hiszen volt már példa reális kompromisszumra. Az 1867-es kiegyezésben az osztrákok elismerték a magyar államiság alapjait. Bár megvoltak a közös ügyek, ezen túl a birodalom nem avatkozott bele a magyarok életébe. Ugyan a dualizmus alatt is voltak ellentétek és súrlódások, legtöbbször sikerült rendezni a vitás kérdéseket. Ez a példa iránymutatásként szolgálhat mindenkinek, aki maga alá akarja gyűrni a magyar nemzetet.