„Új intézmény született: a víruspolitika. No, nem azonnal! Eleinte a kormányok úgy voltak a vírussal, mint az egyszeri rabbi a paraszt libáival. Történt ugyanis, hogy a paraszt libái hullani kezdtek, és a rabbihoz fordult tanácsért. A rabbinak volt ötlete, valami szert is adott, de a libák csak hullottak. Na, hogy vannak a libáid? – kérdezte a rabbi harmadjára. Mind megdöglött. – volt a válasz. Nagy kár, szólt a rabbi, még annyi jó ötletem van!
A tőkés országok kormányai gyorsan összeszedték magukat. No. ne legyünk naivak, nem azért, hogy embertársaiknak segítsenek! Nem! Másért! Rájöttek arra, hogy ha nem csinálnak valamit, nem igen lesz választó, aki rájuk szavaz a következő választásokon. Sőt, lehet, hogy választások sem lesznek. A népharag mindent elsöpörhet.
Rájöttek arra is, hogy ez a fránya koronavírus sok mindenre jó. A politikában mindig kell ellenségkép. Nem feltétlenül létező ellenség, de valami olyan, amit ellenségként lehet felmutatni. A terrorista ideális ellenség kép volt éveken át. A terrorizmus elleni harcra hivatkozva korlátozni lehetett az emberek jogait, totális ellenőrzés alá vonni a bankkártyákát, a mobiltelefonokat, még mielőtt az emberek a demokráciát a tőke ellen fordítanák. Az ellenség megmutatta magát, volt pár száz halott, akiket a hivatalos Európa nagy csinnadrattával elsiratott, majd elfelejtett. Mostanság azonban nem igen vanna robbantások. Új ellenségkép kell? Igen!
Ugorjuk most át az ellenségkép keresés migráns-szakaszát, mert az nem volt az igazi. Magyarországon és néhány más országban sikerült ugyan a migránst kvázi ellenségként ábrázolni, de néhány nyugat-európai országban ugyanaz a migráns szívesen látott vendég volt. Az elkényeztetett nyugati polgár örült annak, hogy végre valaki elvégzi helyette a piszkos munkát, sőt egyáltalán a munkát. Az öröm egészen odáig megvolt, amig egyik-másik helyen a polgár rádöbbent, hogy a migráns csak eszköz. Valakik a háttérből őt magát, az európai polgárt akarják leváltani, kirúgni, helyettesíteni.